május 13, 2025
Ismeretlen szerző
Két napja nem evett. Aztán odajött hozzám a padra, lefeküdt mellém és a fejét az ölembe tette.
A garázssor mögött ültem egy rozsdás padon. Olyan hely volt, ahol mindig árnyék van — még nyáron is. Az ég borult volt, a levegő állt. Második cigimet szívtam, olcsó, büdös fajta, amitől csak rosszabb lesz, de legalább elfoglalja a kezem.
Nem sírtam. Az már túl volt.
A férjem azt mondta: „Rendezd a fejed. Majd akkor gyere vissza.”
A fiam nem nyitott ajtót. Tudtam, hogy otthon van. Egyszerűen csak nem akart engem.
Anyám… Anyám három hónapja halt meg. Temetés, koszorúk, hideg pogácsa. Aztán: csönd.
Most már tényleg senkim nem maradt. Nem a költői „senki”, hanem az a fajta, amit fizikailag érzel.
A zsebemben 1800 forint meg egy kulcscsomó, amihez már nincs hová menni.
Gondoltam, hogy most felkelek, és egyszerűen csak... eltűnök. Nem lesz ugrás a hídról. Semmi dráma. Csak kilépek ebből az egészből. Úgy, hogy még a szomszéd sem veszi észre, mikor történt.
És akkor hallottam a neszezést mögöttem.
Nem ijedtem meg. Már nem volt bennem semmi. Csak fáradtság.
Megfordultam.
Kóbor kutya. Sovány, csapzott, tele sebbel és sebhelyekkel. Az egyik lába furcsán állt, a szemei borostyánszínűek — olyan emberiek.
Nem jött közelebb. Csak lefeküdt nem messze. Nézett. Aztán lassan odakúszott.
És csak úgy… letette a fejét az ölembe.
Nem kért semmit. Nem könyörgött. Csak ott volt. Mintha ismerne. Mintha tudná, hogy én is ugyanott vagyok, ahol ő — végén.
Simogattam a fejét. Remegett. Én is.
És először hetek óta nem akartam meghalni.
Hanem maradni. Legalább neki.
És akkor megszólalt egy hang mögöttem:
— Azonnal álljon fel tőle! Távolodjon el!
Megfordultam.
Egy férfi állt mögöttem. Egyenruhában. Gumibottal.
— Azonnal álljon fel tőle! Távolodjon el!
A hang kemény volt, parancsoló. Ösztönösen odahajoltam a kutya fölé, mintha egy gyerek lenne.
A férfi egyenruhában jött felém. Negyvenes lehetett, komoly arc, vállán gumibot, mellén valami biztonsági cég logója.
— Az öné ez a kutya?
— Nem.
— Akkor ne nyúljon hozzá. Veszélyes. Már napok óta próbáljuk elkapni. Támadó, zavarja a lakókat. Tegnap egy idős hölgy elesett miatta. Gyerekek is félnek tőle a játszótéren.
— Nem veszélyes, — mondtam halkan. — Csak éhes. És beteg.
— Asszonyom, komolyan? Ez egy kóbor kutya. Ki tudja, mi baja van. Nem lehet csak úgy simogatni! Meg kell hívni az állatfogókat.
— Várjon, — mondtam hirtelen. — Állatorvos vagyok.
Hazudtam. A szám magától mozdult. Nem tudtam, honnan jött. Csak tudtam: ha most nem teszek valamit, elviszik. És lehet, hogy ez az egyetlen élőlény a világon, akinek még számítok.
A férfi összevonta a szemöldökét.
— Igen? Melyik rendelőben dolgozik?
— Magánpraxis. Régen. De még mindig el tudok látni egy kutyát, ha kell.
Zavart csend.
— Rendben — morogta végül. — De fél óra múlva megint erre járok. Ha még itt van, hívom az állatbefogókat. Ön dönti el.
Elment.
A kutya nem mozdult. Mintha se nem értette, se nem bánta volna, mi zajlik körülötte. A szeme félig csukva, teste remegett, mint egy üres zacskó a szélben.
A zsebemben alig volt pénz. Elég egy buszjegyre és valami olcsó kajára.
A kabátomat leterítettem a földre. Beletakartam. Felemeltem. Könnyű volt, szinte semmi.
Büdös. Koszos. De nem kapálózott. Hagyta.
Hazavittem. Egy kis, panel negyedik emelet, előszoba linóleummal, zuhanyzóban csepegő csap. Leraktam a fürdőszobába egy törölközőre.
Ő csak nézett. Aztán lehunyta a szemét. Elaludt.
Én ott maradtam vele. Egész éjjel. Nem aludtam. Csak néztem, hogy tényleg él-e.
Reggel megmozdult. Lassan, nehézkesen. Odament a tálhoz, amit leraktam. Evett. Aztán odajött hozzám, és a mancsát az ölembe tette.
Később elvittem egy igazi állatorvoshoz.
— Súlyosan alultáplált, a hátsó lába régen megsérült, de kezelhető. Körülbelül hét éves. Nincs chip, nincs gazda.
— Nevet adtak már neki? — kérdezte a doktornő.
— Hívják… Zsömle. Mert úgy néz ki, mint egy meggyötört kifli, — mondtam, és először hetek óta nevettem. Igazán.
Eltelt két hónap.
Zsömle itthon van. Van fekhelye, tálkája, tudja, hol tartom a sajtot.
Nem ugat, csak néha sóhajt hosszan, amikor mellém fekszik.
Este teát iszom, ő a lábamnál alszik. Néha rám néz — csak úgy. Mintha ellenőrizné, még mindig itt vagyok-e.
