„Honnan van az a fülbevaló?!” – ordította a férfi az idős nőre, aki csak egy kiflit kért. A válasz viszont összezúzta a világát…

Gábor Vincze számára a világ rendben volt. Legalábbis a saját világa. Zakója mindig vasalt, órája mindig csillogott, és a Bentley-je sosem állt porosan a Gellért-hegy lábánál. Harmincas évei végén járt, saját pénzügyi cége volt, és a nevét ismerték ott, ahol a pincérek a vendégek cipőjéből tudták, mennyi borravalót érdemes várni.

Egy péntek reggelen, ahogy sietett az edzőterembe a Margit körúton, egy alak váratlanul elé lépett a járdán.

Egy idős asszony. Kissé meggörnyedve, fakó kendőben, kezét remegve nyújtotta felé.

— Fiam… csak egy kiflire kérlek. Az unokám éhes. Nincs otthon semmi.

Gábor grimaszolt. Ismerős jelenet. Századszor.

— Kérem, menjen tovább, — mondta hűvösen, a karórájára pillantva.

Már majdnem továbblépett, mikor valami megütötte a szemét.

Az asszony fülében ott csillogott egy pár arany fülbevaló. Apró, finoman kidolgozott virágok — nefelejcsek, közepükön halványkék zafírral. Gábor érezte, ahogy kiszárad a szája.

Pontosan tudta, mik azok. Mert ő maga tervezte őket, tíz éve, egy szentendrei ötvössel — egyetlen példányban. Akkoriban egy lánynak készíttette. Egy bizonyos lánynak.

A világ egy pillanatra megszűnt mozogni.

— Honnan van az a fülbevaló? — kérdezte most már kemény hangon.

Az asszony összerezzent, és ijedten próbálta a kendőjét a fülére húzni.

— Az enyém… — rebegte. — Az enyém…

Gábor közelebb lépett, szemében már nem csak düh, hanem valami hidegebb, sötétebb villant.

— Hazudik! – mondta élesen. — Ezeket én csináltattam! Egyetlen darab készült belőlük! Tudom, kinek adtam őket!

A nő szeme megtelt könnyel. De volt benne valami más is. Valami ismerős. Valami, amit Gábor éveken át próbált elfelejteni.

És abban a pillanatban… összeomlott minden, amit magáról addig tudni vélt.

— Kérem… fiam… — suttogta az asszony, miközben újra eltakarta fülét a kendővel. — Ne bántson… nem akartam…

— Ki maga?! — lépett közelebb Gábor. A hangja már nem volt dühös. Inkább rémült. Zavart. — Honnan vannak azok a fülbevalók?

Az idős nő lassan leereszkedett a járdaszegélyre. Keze remegett. Szemében nem csak könny volt, hanem valami más. Valami mélyebb.

— Azokat a lányomtól kaptam. Gi… — nyelt egyet. — Jutkától. Talán így ismerte.

Gábort mintha gyomorszájon vágták volna. Elakadt a levegője.

— Jutka? — ismételte gépiesen. — Ő… meghalt. Legalábbis azt mondták… eltűnt.

— Nem. Nem halt meg akkor. Csak… elment. Egyedül akarta felnevelni a gyereket.

— Milyen gyereket?

Az asszony előkotort egy megsárgult fotót a kabátja belső zsebéből. Óvatosan kinyitotta. Egy kislány volt rajta, sötét hajú, nagy szemű, öt év körüli. A szája szélén ismerős félmosoly.

— Ez… ki? — kérdezte Gábor, de már tudta a választ.

— Lilla. Az unokám. A… a maga lánya.

Egy autó duda megszólalt valahol, de Gábor nem hallotta. Csak nézte a képet. És azt a mosolyt. Ugyanaz a kicsit féloldalas, szelíd görbület. Jutka mosolya.

— Ez lehetetlen… Én nem tudtam semmiről.

— Mert nem is akart tudni — felelte csendesen az asszony. — Amikor Jutka elmondta, hogy várandós, maga már egy másik nővel járt. Elfordult. Azt mondta, nem az én dolgom. Hát akkor Jutka úgy döntött: nem lesz. Többé nem lesz a maga gondja.

Gábor térde megrogyott. Leült mellé az utcán, a kosztól nem törődve.

— És most miért mondja el? Ennyi év után?

— Mert Jutka… három éve meghalt. Beteg lett. Gyorsan. Nem volt pénz. Én maradtam egyedül a gyerekkel. A fülbevalókat ő adta nekem. Azt mondta: „Egyszer talán meglátja. Egyszer talán észreveszi, amit nem akart látni.”

Gábor a földre meredt.

— Hol laktok?

— Zuglóban. Egy egyszobás albérletben. Lilla matracon alszik. Én a széken.

Csend lett. Az a fajtájú csend, ami már nem kínos, hanem végleges. Mint egy ítélet.

Gábor lassan elővette a tárcáját. Kivett egy névjegyet. Először úgy tűnt, hogy ad pénzt is, de végül csak a kártyát nyújtotta át.

— Holnap reggel. Tízkor. A Stefánia úti irodámban. Ne késsen.

Az asszony ránézett.

— Miért?

— Mert ha még nem késő… szeretném őt megismerni. És… helyrehozni valamit. Ha lehet.

Felkelt. Elindult. A zakója gyűrött volt, az arca sápadt, és a lépése bizonytalan. Mintha minden, amit eddig épített, megrepedt volna.

Teréz — mert így hívták az asszonyt — nézte, ahogy eltűnik az utca végén. Aztán megszorította a névjegyet a mellkasán, és lehunyta a szemét.

— Jutka… hallottad? Azt hiszem… végre észrevett.