május 13, 2025
Ismeretlen szerző
Először azt hittem, rosszul hallok. Valami nyöszörgés jött a földből, a kidőlt fák közül, ott, ahol a régi tarvágás után már csak gaz és szemét maradt. Megálltam, figyeltem — és tényleg. Valami él ott.
Egy elhagyott kis völgybe mentem le, csak le akartam rövidíteni az utat a bolt felé. De ahogy odahajoltam, megláttam a füstös, kormos lyukat. És benne — három kis élőlény. Egyik alig mozdult, másik zihált, a harmadik próbált kimászni, de remegett.
Valaki felgyújtotta az odút. Nem véletlen volt — ott volt az üres benzinpalack, a hamu, az égett műanyag szaga.
Levettem a dzsekimet, kibéleltem vele a hátizsákomat, óvatosan beleraktam őket. Nem adtam esélyt annak, hogy „majd valaki jön”. Nem volt ott más. Csak én. Meg ők.
Egyedül élek. Mióta Zsuzsa elment, csend van a házban. Se beszéd, se veszekedés, se vacsora két főre. Már megszoktam. Nem panaszkodom. Élek, ahogy tudok.
De amikor bevittem a zsákot, bekapcsoltam a hősugárzót, és kanalanként adtam nekik a langyos tejet — valami átkattant bennem. Hirtelen világos lett: ezekért most én felelek. És talán először hosszú idő után úgy éreztem… hogy ez nem is olyan rossz.
Aztán olyasmi történt, amit az ember csak filmekben lát.
Három napig nem aludt. Egyszerűen képtelen volt. Maga sem értette, honnan jön ez az egész — ez a türelem, ez a csendes, meleg kéz, amely óvja az apró testeket. Régen még egy fikuszt se tudott életben tartani, most meg pipettával etet három kölyköt, meleg tejet főz mézzel, pokrócból fészket rak.
Az első éjjel attól félt, hogy nem élik túl. A másodikon attól, hogy igen — és akkor mihez kezd velük? A harmadikon már tudta: nincs visszaút. Ez már nem egy mentés. Ez már kötelék.
Neveket adott nekik. Kicsi, Nyomorék és a vörös bundájú — őt csak úgy hívta: Róka. A kislány volt a legélénkebb. Ő nyitotta ki elsőként a szemét. Ő próbálta először megharapni az ujját. És tőle hallotta meg először azt a reszelős, mély hangot, amitől megállt a levegő: az első vonyítás. Farkasvonítás.
Aztán jöttek a bajok. Csak az udvarra vitte ki őket egy kis levegőre — a szomszédok meglátták.
„Farkasokat tart?”
„Ez veszélyes!”
„A gyerekek itt játszanak!”
Valaki szólt a hivatalnak. Egy nap egy piros Nivával érkeztek — az egyik egyenruhás volt, a másik állatorvos.
— Ez nem kutya, uram. Vadállat. Be kell vinnünk őket.
Az ajtóban állt, szétvetett lábbal. Nem akarta engedni.
— Elaltatják őket, igaz? — kérdezte.
— Nem mi döntjük el. A központban vizsgálják meg. Ott dől el, mi lesz velük.
Aznap éjjel sem aludt. Aztán még egyet. Végül maga vitte el őket. 600 kilométert vezetett egy öreg Ladával, a kölykök egy kartondobozban szorosan egymáshoz bújva.
A központban először bizalmatlanul fogadták. De amikor látták, hogy a kölykök jó állapotban vannak — ápoltan, jól tápláltan, még oltva is — csak bólintottak.
— Megmentette őket. Most már esélyük van. Ha elfogadja őket egy falka, szabadon engedjük. Ha nem — nálunk maradnak. Élni fognak.
Letette a dobozt, és percekig csak állt a kapunál. Mint aki a saját gyerekeit adja át egy ismeretlen iskolának. Aztán hazament.
És megérezte: újra üres minden.
Fél év telt el. Csendesebb lett. De nem tört meg. Fogadott egy menhelyi kutyát. Ronda, nagy szemű kis dög volt — fekete, zabolátlan. Elnevezte Rókának. Igen, annak ellenére, hogy fekete. Muszáj volt valamit megtartania.
Egy nap levél jött. Egy fényképpel. A három farkaskölyök volt rajta — már nagyobbak, a hóban álltak, mögöttük hálóval fedett kifutó. A sarkon kézzel írva egy sor:
„Emlékszünk. Köszönjük, Ember.”
Háromszor olvasta el. Aztán letette a borítékot, felállt, és kiment a verandára. Este volt. A fák recsegtek a szélben. És akkor… meghallotta.
Távolról, alig hallhatóan, de biztosan:
vonítás.
És először hosszú évek után — elmosolyodott.
