Egy idős asszonyt önző egyetlen fia akkor hagyja figyelmen kívül, amikor a legkiszolgáltatottabb helyzetben van. Úgy dönt, hogy mindenét egy kedves taxisofőrre hagyja.
Szeretem a fiamat, mindig is szerettem. Gregoryt mindennél jobban szerettem: mint a férjemet, a saját életemet. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mi vagyok én neki. Semmi.
Minden erőfeszítésemet, minden megkeresett fillérünket az egyetlen gyermekembe fektettem; minden előnyt meg akartam adni neki, és meg is tettem. De azt az egyet nem tudtam megadni neki, ami hiányzott neki. A szerető szívét.
A férjem akkor hunyt el, amikor én ötvenöt, Gregory pedig huszonkét éves volt. A biztosítás kifizette Greg tanulmányait, és ami megmaradt, azt én adtam neki, hogy elkezdhesse az életét.
Jól csinálta; ezt el kell ismernem. Greg zseniális, és hamar elismert szakember lett, magas fizetéssel. Sajnos a munkája annyira lefoglalta, hogy alig maradt ideje rám.
Legalábbis ezt akartam hinni. Megismerkedett egy csinos lánnyal, eljegyezték, majd megnősült. A rám szánt ideje szinte semmivé foszlott.
A hála meg tudja törni egy anya szívét.
Az egészségem nem volt jó. Mindig is aktív nő voltam, de kezdtem fáradtságtól szenvedni. Még csak hatvanéves voltam. El sem hittem, hogy voltak napok, amikor alig tudtam járni, amikor a lábam és a kezem zsibbadt.
Elmondtam az orvosomnak, hogy mindig fáradt vagyok, és hogy az izmaim néha hajlamosak görcsölni. Megvizsgált egy kicsit, de morgott, és azt mondta, hogy öregszem.
Ennyi volt. Meg fogok öregedni, és meg kell tanulnom együtt élni vele. „Ez nem szokatlan, Myers asszony – mondta. „Maradjon aktív, és szedje az általam felírt táplálékkiegészítőket. Hat hónap múlva újra találkozunk.”
Hat hónappal később sem voltam jobban. A végtagjaim néha cserbenhagytak. Elestem, amikor az egyik lábam bebicsaklott alattam, és egyszer csúnyán megégettem magam, amikor egy fazék forró víz kicsúszott a zsibbadt kezemből.
Botokkal kezdtem járni, amikor csak ki kellett mennem, és amikor visszatértem az orvoshoz, már nem bírtam nélküle. Ezúttal az orvos aggódva nézte a gyors romlásomat.
Ezúttal MRI-t rendelt el. Közölte a hírt. „Sajnálom, Myers asszony” – mondta. „Attól tartok, önnek késői stádiumú szklerózis multiplexe van.”
Csak bámultam rá. „Nem értem” – dadogtam. „Azt mondta, hogy csak az öregség…”
Idegesnek tűnt. „Sajnálom. Tudja”, magyarázta, „a késői stádiumú szklerózis multiplex atipikus, a tünetek megtévesztőek lehetnek, de az MRI egyértelművé teszi…”.
„Mire számíthatok?” – kérdeztem.
Az orvos felsóhajtott. „Még több mindent” – mondta szelíden. „Nehézséget a végtagjai irányításában, fáradtságot, talán depressziót és látásproblémákat”.
Elnevettem magam. „Öregkor szteroidokon!” – jegyeztem meg. „Meg fog ölni?”
A válasz nem volt, de abból, amit mondott, lehet, hogy elveszi az örömöt az életemből. Amikor aznap délután hazaértem, felkaptam a telefont, és felhívtam Greget.
„Drágám”, mondtam, amikor felvette. „Most kaptam egy rossz hírt. Az orvos késői stádiumú szklerózis multiplexet diagnosztizált nálam…”.
„Ó…” – mondta Greg, „ez….. Ez nagyon rossz… És ez mit jelent? Mész egy otthonba vagy ilyesmi?”
„Nem!” – mondtam. „Nem is akarom! Beszélni akartam veled…” Amit akartam és reméltem, az a törődés, a szeretet, a bizonyosság, hogy ő ott lesz nekem, bármi történjék is, ahogy én is ott voltam neki.
Nem értettem ebből semmit. Greg sietett, hogy minél gyorsabban megszabaduljon a telefontól. Amikor megkérdeztem tőle, mikor jön hozzám, gyenge kifogásokat keresett.
Láttam, hogy a betegségem még jobban elvette a kedvét attól, hogy találkozzunk. Most már tudtam, hogy egyedül vagyok a betegségemmel. Sírni kezdtem; egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Bármit el tudtam viselni, de a fiam szeretethiánya megrázott.
Amikor végre abbahagytam a sírást, elhatároztam, hogy elmegyek az út menti gyógyszertárba, és kiváltom az orvos által felírt gyógyszert. Elindultam a botommal, de nem értem oda.
Kétszáz méterre a célomtól a jobb térdem meghibásodott. Éreztem, hogy megadja magát, és megpróbáltam kitámasztani magam. A járdára csapódtam, és hallottam, hogy valami borzalmas hanggal reccsen.
Valaki sikoltott, és rájöttem, hogy én vagyok az. Aztán egy barátságos hang szólított meg, és gyengéd kezek simogatták a fejemet és a vállamat. „Jól vagy?” – mondta a hang.
Kinyitottam a szemem, és egy Greg korabeli férfit láttam, lágy barna szemekkel, arcán az aggodalom és a felelősség mély vonalaival. Megpróbáltam megszólalni, de nem tudtam.
„Semmi baj – mondta a férfi gyengéden. „Elviszlek a kórházba. Gyorsabb, mintha mentőt hívnék.”
A férfi óvatosan felemelt, és bevitt abba, amit taxinak hittem. A hátsó ülésen egy utas ült, de a kedves sofőr azt mondta: „Sajnálom, uram, de a hölgynek fájdalmai vannak; elterelő útvonalon megyünk a kórházba!”.
Nem sok mindenre emlékszem, ami ezután történt, de amikor néhány órával később kijöttem a műtőből, a barátságos férfi ott állt az ágyam mellett. „Ki maga?” – kérdeztem tőle.
A férfi mosolygott, és azt mondta: „Én vittelek be a kórházba, emlékszel?”.
„Igen” – mondtam. „A fiam… Hol van a fiam?”
A férfi zavarba jött. „Tudom, hogy az orvosok megpróbálták elérni őt….. Biztos úton van már!” De nem volt, és ezt én is tudtam. Elfoglalt lenne, és nem akarta, hogy egy rokkantnyugdíjassal terheljék.
Rámosolyogtam a férfira, aki nem a fiam volt, és aki ennyire vigyázott rám. „Mi a neve?”
„Jeff Soldonado vagyok” – mondta. „Az ön barátságos taxisofőrje a szomszédból! Haza kell mennem a családomhoz, de szívesen meglátogatnálak még egyszer!”
A következő napokban Jeff minden nap meglátogatott, és Greg is felhívott. Az orvosok beszámoltak neki az állapotomról, és homályos ígéreteket tett, hogy „hamarosan” meglátogat.”
Két héttel később kiengedtek a kórházból, és Greg nem volt ott, de a kedves Soldonado úr igen. Hazavitt, és másnap visszajött a csinos feleségével és kislányával.
Soldonadóék az életem részévé váltak, én pedig nagyon ragaszkodtam a kis hétéves Alice-hez. Olyan kedvességgel töltötték ki a Greg által bennem hagyott űrt, amilyet soha nem tudtam volna elképzelni.
Végül megérkezett a várva várt hívás. „Anya – mondta Greg -, azon gondolkodom, hogy meglátogatlak. Gondolom, egyedül voltál…”
„Nem” – mondtam neki vidáman. „Egyáltalán nem! A kedves férfi, aki megmentett az esésem után, szinte minden nap meglátogatott a családjával”.
„Óvatosnak kell lenned, anya!” – mondta Greg megdöbbenve. „Ezek az emberek valószínűleg csak ki akarnak használni téged!”
„Úgy gondolod?” – kérdeztem tőle csendesen. „Szerinted csak úgy otthagynak, anélkül, hogy érdekelné őket, hogy hogy vagyok? Ha valaki tudja, mi az a hálátlanság, az te vagy.”
Greg hangja nagyon zavarodottnak és aggódónak tűnt. Egy héttel később meglátogatott, de ez már túl kevés és túl késő volt. Addigra a Soldonadosok elnyerték a szívemet, és a családom lett – és én megváltoztattam a végrendeletemet.
Most már tudom, hogy egy szerető család gondoskodása meg fogja áldani az alkonyi éveimet, és ezt szeretném meghálálni nekik. Amikor elhagyom ezt a világot, remélhetőleg sok év múlva, az új családom fogja örökölni az otthonom.
Végre meghoztam egy fájdalmas, de igaz döntést. Teljes örökségemet egy fiatal taxisofőrre, Jeff Soldonadóra hagyom, aki néhány napja még idegen volt számomra. Ami a fiamat, Greg-et illeti, ő egy centet sem örököl a vagyonomból.
Gregnek nincs szüksége a vagyonomra, és soha nem is vágyott a szerelmemre. Nem hiszem, hogy nagyon fog örülni ennek, de nem is érdekel. Most boldog vagyok, csak ez számít.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
A hála meg tudja törni egy anya szívét. Meyer asszonyt lesújtotta a fia elhanyagolása, amikor olyan beteg volt, és mindent megtett érte.
Egy kedves gesztus meggyógyíthatja az összetört szívet. Jeff Soldonado és családja kedves volt Meyer asszonyhoz, és ezt hálával hálálta meg.
június 24, 2024
Ismeretlen szerző
