augusztus 30, 2025
Ismeretlen szerző
Millie vagyok, kilencvenhárom éves. A lányom, Sarah születése óta az életem középpontja. Mindig szoros volt a kapcsolatunk: együtt főztünk, együtt nevettünk, ő volt az, aki megosztotta velem az első titkait, később pedig a legnehezebb napjait is. Azt hittem, mindig így lesz.
Éppen ezért ért hidegzuhanyként, amikor egy nap azzal állt elő, hogy idősek otthonába kellene költöznöm. Azt mondta, az egészségi állapotom miatt lenne ez a legjobb. Nem értettem. Persze lassabban járok, nem emelek nehéz edényeket, de a mindennapokat ellátom.
Sarah sokáig mindenféle indokot felsorolt. Hol azt mondta, ő maga is betegeskedik, és nehéz már neki a gondoskodás. Máskor arról beszélt, hogy az otthonban több korombelivel tölthetném az időmet, nem unatkoznék. Megpróbáltam megérteni őt, hiszen szerettem, és bíztam benne. Így hát belementem.
Néhány hét telt el az otthonban. Nem volt rossz hely, de a szívem nem talált nyugalmat. Egy vasárnap délután Sarah meglátogatott, és láttam rajta, hogy valamit titkol. Leült mellém, és reszkető kézzel fogta meg az enyémet.
– Anya – szólalt meg végül –, el kell mondanom valamit.
– Hallgatlak – mondtam, bár a gyomrom összeszorult.
– Nemcsak miattad gondoltam az otthont. Hanem… mert a lányom gyermeket vár. – A hangja elcsuklott. – Neki és a férjének nagyobb hely kellene, a te házad pedig tökéletes lenne számukra.
Sokáig hallgattam. A szavak lassan ütöttek rést bennem. Végül megszólaltam:
– Sarah… miért nem mondtad ezt el őszintén? Miért kellett mindenféle ürüggyel álcázni?
– Féltem – felelte halkan. – Féltem, hogy megbántalak. Tudom, mennyire szereted azt a házat. És tudom, hogy mindig is mellettem álltál. Nem akartam, hogy azt hidd, el akarlak küldeni.
Fájt a vallomása, de láttam rajta a könnyeket és a valódi bűntudatot. Egy darabig hallgattam, majd megszorítottam a kezét.
– Drágám, az őszinteség jobban fájt volna? Vagy az, hogy most egyedül ülök itt, és utólag tudom meg az igazat?
Sarah lehajtotta a fejét. – Igazad van. Bocsáss meg nekem.
Sóhajtottam, és akkor megszületett bennem a döntés.
– Tudod mit? Adjátok el a házat. Vegyünk belőle kettőt. Egy kisebbet nekem, közel hozzátok, és egy másikat nektek, ahol kényelmesen felnevelhetitek a gyereket.
Sarah felkapta a fejét, a szemében megkönnyebbülés csillant. – Komolyan mondod?
– Komolyan. Nekem már nincs szükségem akkora házra. Az unokám viszont most kezdi a saját életét. És szeretném, ha boldog lenne.
A lánya sírva borult a nyakamba. – Köszönöm, anya. Te vagy a legönzetlenebb ember, akit ismerek.
Én pedig abban a pillanatban tudtam: nem egy otthon falai között akarom leélni a maradék éveimet, hanem közel hozzájuk. Talán még azt is megélem, hogy a dédunokámat az ölembe vehessem.
