augusztus 30, 2025
Ismeretlen szerző
Tizenöt éve vagyunk házasok Johnnal. Mindketten negyven fölött járunk, és hosszú évek óta próbálkozunk, hogy gyermekünk szülessen. Bejártunk minden utat: orvosokat, kezeléseket, mesterséges beavatkozásokat. Minden hónapban reménykedtünk, aztán minden hónapban összeomlottunk. Mostanra az utolsó reménysugárba kapaszkodunk, mert érezzük, kifutunk az időből.
Aznap a meddőségi klinikára mentem, hogy átvegyem a papírokat, melyek kimondják: ebben a hónapban sem sikerült. Nem vártam csodát, inkább csak a fájdalmas rutin volt már. De ahogy a folyosón sétáltam, megállt bennem a levegő. A váróterem egyik sarkában megláttam Johnt. Nem volt egyedül. Mellette ült egy másik nő – előrehaladottan terhes. A férjem mosolygott rá, kezét a nő karján tartotta.
A szívem hevesen kalapált, miközben remegve elővettem a telefonomat. Néhány gyors fotót készítettem, mintha attól bizonyosságot nyernék. A lábam alig vitt haza.
Este vacsoránál megszólítottam.
– Drágám… nem jártál ma a klinikán? El kellett volna hozni a papírokat.
John meglepett arccal rám nézett. – Nem, miért? Nekem nem volt dolgom ott.
Kicsit hallgattam, aztán folytattam. – Furcsa. Mert én láttalak. Ott voltál… egy nővel. Egy várandós nővel.
John elsápadt. Letette a villát, és mélyen a szemembe nézett. – Ella… van valami, amit el kell mondanom.
– Akkor mondd – suttogtam. – Tizenöt év után legalább őszintén.
Csend volt, csak az óra ketyegése hallatszott. Aztán megszólalt.
– Az egész életünk ráment erre a gyermektelenségre. Láttam, hogyan tör össze minden hónap, hogyan fogy el bennünk a remény. És tudtam, hogy kifutunk az időből. Ezért… felbéreltem egy béranyát.
Éreztem, hogy elszorul a torkom. – Mit tettél? Hogy dönthettél helyettem?
– Tudom, hogy ellenezted volna. De a gyermek a miénk. A mi petesejtünk és spermiumunk. Csak más hordja ki. Így végre teljes lehet a családunk, Ella. – A hangja megtört, a szeme könnyes lett. – Nem akartalak elárulni. Csak boldoggá akartalak tenni.
Sokáig nem szóltam. A gondolataim kavargtak: árulás, remény, félelem, vágy. Aztán lassan elővett a táskájából egy dossziét. Letette elém.
– Itt vannak az orvosi papírok. Az ultrahang felvételek. Nézd… a szívhangja is itt van.
Kinyitottam. A fekete-fehér képen apró élet mocorgott. Az enyém. A miénk. A szemeim megteltek könnyel, de most másfélével.
– John… én… nem tudom, mit mondjak – suttogtam.
– Elég, ha annyit mondasz, hogy együtt várjuk őt. – Megfogta a kezem. – Annyi év után végre teljes lehet a családunk.
Három hónappal később a kórházból egy apró kisfiúval a karunkban tértünk haza. Nem én hordtam ki, nem az én testem adta a világra, mégis az első pillanatban tudtam, hogy az enyém. A miénk. John rám mosolygott, én pedig éreztem, hogy talán igaza volt. Annyi év után, minden könny, minden csalódás után… végre egész a családunk.
