szeptember 05, 2025
Ismeretlen szerző
A tűzhelynél álltam, és gyors zabkását kavargattam, miközben Caleb lelkesen sorolta a tényeket a T. rexről. Én csak félig figyeltem, közben fejben számolgattam, vajon elég lesz-e a maradék benzin a tankban, hogy eljussak a másodállásomba, a kis étterembe.
– Anya, tudtad, hogy a T. rexnek banán méretű fogai voltak? – lóbálta a lábait a billegő konyhaasztal mellett, mit sem sejtve a fejem felett gyülekező viharfelhőről.
– Az elég nagy, kicsim – mondtam vidáman, amennyire erőmből tellett.
Már rég megtanultam, hogy az egyedülálló anyaság lényege az, hogy akkor is nyugodtnak tűnj, amikor a világod darabokra hullik. És az én világom most valóban darabokra hullott.
A konyhapulton tornyosuló felbontatlan levelek gúnyosan bámultak rám. A piros „Végső felszólítás” pecsétek úgy meredtek ki az ablakos borítékokból, mint dühös szemek.
De egy boríték mégis más volt: egy hivatalos kinézetű, a helyi alapítványi iskola pecsétjével.
Még nem volt bátorságom felnyitni. Reménykedtem, hogy jó hírt hoz a támogatásról, de ha nem… akkor visszaestem a nullpontra.
Kiosztottam a zabkását Calebnek és magamnak, majd mély levegőt vettem, és kiemeltem a borítékot a halomból. Csak akkor tudhatom meg, ha kinyitom, nem igaz?
Egy kenyérvágó késsel bontottam fel, és kihúztam a papírokat. Átfutottam a tandíj részt (évi 7.800 dollár – lehetetlen összeg), míg el nem értem a lényeget: nincs elérhető anyagi támogatás a következő tanévig.
A zabkása hirtelen papírízűvé vált a számban.
Ez az iskola volt az álmom Caleb számára. Tiszta folyosók, igazi tanítást nyújtó pedagógusok, és olyan játszótér, ahol nem kaptál tetanuszt attól, ha ránéztél egy mászókára. De 7.800 dollár annyi volt számomra, mintha 78.000 lenne.
– Jól vagy, anya? – Caleb hangja rántott vissza a valóságba.
– Igen, kicsim. Csak gondolkodom – mosolyogtam erőltetetten, majd még egy kanál zabkását tettem a táljába. – Egyél, nehogy elkéssünk.
Aznap este, miután Caleb elaludt, a konyhaasztalhoz ültem a laptopommal, előttem a számlák, mint egy vesztes pókerparti lapjai.
Próbáltam mozgatni a számokat a táblázatomban, de bármit tettem, nem jött ki a matek. Kaja, lakbér, villany, gáz, bölcsőde… ezekből semmit sem tudtam lefaragni. Legfeljebb 40 dollárt a bevásárlásból – de mit érne az?
A kezembe temettem a fejem, és a csendes konyhába suttogtam:
– Hogyan a fenébe fogom ezt megoldani?
Másnap reggel újabb levél várt rám, miközben Calebbel rohantunk ki az ajtón. Késtünk, mert nem találta a kedvenc dinoszauruszos pólóját, de a legfrissebb borítékot azért felkaptam.
Amint leadtam őt az iskolában, feltéptem a számlát.
A kezem remegett, amikor a lap alján megláttam: „Egyenleg rendezve.”
Háromszor is elolvastam, de nem volt tévedés. Biztos voltam benne, hogy nem én fizettem ki, ezért előkaptam a telefonom, és ellenőriztem a bankszámlámat a parkolóban.
Nem változott semmi. Biztosan nem én fizettem. Akkor ki?
Még aznap írtam az ügyfélszolgálatnak. Este megérkezett a válasz: nem volt hiba, sem rendszerleállás. Valaki kifizette helyettem.
Fogalmam sem volt, mi történik, de próbáltam hálás lenni és menni tovább. Mit tehettem volna?
De nem állt meg itt. Pár nappal később, amikor a főbérlőt hívtam a lakbér miatt, zavarodottan válaszolt:
– Három hónapra előre be van fizetve – mondta. – Készpénzben, tegnap délután.
A gyomrom összeszorult. – Ki volt az?
– Nem tudom. Csak leadták a neveddel meg a lakásszámoddal. Furcsa, de hát a pénz jó.
Csakhogy az nem az én pénzem volt. Ez volt a gond.
Felhívtam Caleb bölcsődéjét is, hogy legalább ott tisztázzam a tartozást.
– Ó, azt már rendezték – mondta vidáman a telefonban a hölgy. – Tegnap kifizették az egész számlát.
– Ki? Hogyan? – faggattam kétségbeesve.
– Sajnálom, de van egy adatvédelmi szabályzatunk. Nem adhatok ki információt az adományozóról.
Adományozóról… mintha valami jótékonysági eset lennék.
A mellkasomban növekvő nyugtalanság lassan gyomorszorító félelemmé vált. Anonim kifizetések, titokzatos „jótevők”… Semmi nem állt össze.
És ekkor Caleb kezdett mesélni a „barátjáról.”
– A barátom a parkban nyalókát ad – mondta egy délután, csokoládés szájjal.
Megdermedtem. – Miféle barát?
– Az öreg bácsi a padon. Minden nap ott van iskola után. Papírrepülőt hajtogat nekem, és azt mondja, hogy te nagyszerű anya vagy, aki nagyon keményen dolgozik.
Minden vészcsengő megszólalt a fejemben. Egy idegen férfi, aki cukrot ad a gyerekemnek, és úgy beszél rólam, mintha ismerne… Ez maga a veszély!
– Caleb, kicsim, hogy néz ki ez az ember?
– Ősz haja van, mint Joe nagypapának a Charlie és a csokigyárból. De szebb ruhái vannak, és péntekenként fagyit is vesz nekem.
Próbáltam nyugodtnak hangzani. – Hányszor találkoztál vele?
– Sokszor. De csak iskola után. Reggelente sosem.
Aznap éjjel fel-alá járkáltam a lakásban, szinte kikoptattam a szőnyeget.
Másnap felhívtam az iskolát, de senki nem jelentett gyanús alakot a környéken. Leírtam a férfit, akit Caleb említett, de senki nem látta.
Elkezdtem magam járni a parkba, különböző időpontokban. De mindig későn értem oda. A pad üres volt. Mintha tudta volna, hogy jövök.
Így tervet készítettem.
Kivettem egy szabadnapot mindkét munkahelyemről (amit egyáltalán nem engedhettem volna meg magamnak), és Calebnek azt mondtam, hogy későig dolgozom. Megbeszéltem, hogy a szokásos gyerekcsapattal menjen a parkba.
Én pedig követtem.
Úgy éreztem magam, mint egy kém, ahogy a fa mögül lestem a saját gyerekemet. De tudnom kellett, ki ez az ember.
Caleb boldogan szaladt át a füvön, egyenesen egy ősz hajú férfihoz, aki a padon ült. A férfi egy barna papírzacskóból elővett egy kis játékautót, és mosolyogva a fiamnak nyújtotta.
A szívem hevesen vert, ahogy egyre gyorsabban közeledtem, telefonom készenlétben, hogy ha kell, hívjam a rendőrséget.
A férfi felnézett, és meglátott. Mondott valamit Calebnek, aki bólintott, és játszani kezdett az autóval. A férfi lassan felállt, és elindult felém, kezeit láthatóvá téve, nyugodt testtartással.
– Ki maga? – csattantam rá.
– Sajnálom – mondta tiszteletteljesen bólintva. – Már rég szerettem volna bemutatkozni, de nem tudtam hogyan. Henry vagyok. Mark apja.
Mark… Caleb apja, aki csecsemőkorában hagyott el minket, és soha nem nézett vissza.
– Maga… – elakadt a hangom. – Maga Caleb nagyapja?
Henry a játszó fiút nézte. – Igen. Tudom, hogy a fiam elhagyott benneteket. De ő akkor is az unokám. Kérem, üljön le, beszéljünk.
Leültünk a padra, én még mindig feszült izmokkal. Ezernyi kérdésem volt, és úgy zúdítottam rá, mint golyózáport.
– Miért most? És miért titokban Calebbel? Miért nem hozzám jött először?
Henry sóhajtott, és végigsimított az arcán. – Szégyelltem, amit Mark tett. Amikor próbáltam beszélni vele rólatok, azt mondta, semmi közöm hozzá. Nem az ő gondja.
A fiút figyelte. – Nem tudtam, hogyan találjalak meg titeket. Aztán múlt hónapban elmentem a szomszéd kislányért a bölcsődébe, és megláttam Calebet. Rögtön tudtam, hogy ő az. Kiköpött mása Marknak gyerekkorában.
– Szóval elkezdett minket figyelni?
– Elkezdtem… figyelni – mondta szomorúan. – Nem tudtam, hogyan szóljak hozzád, de láttam, milyen nehéz helyzetben vagy. Ezért kezdtem fizetni a számlákat.
– Az maga volt?
Bólintott. – Láttam, hogy Caleb ruhái tiszták, de használtak. Láttam, milyen fáradt vagy, amikor érte mentél. Nem tudtam, hogyan közeledjek hozzád, de segíteni akartam.
Ráztam a fejem. – Elég lett volna bemutatkozni, mint egy normális ember.
– Meghallgattál volna? Elfogadtad volna a segítséget? – kérdezte nyugodtan.
Nem válaszoltam. Tudtam, hogy az igazság az: talán nem. Büszkeségből.
Henry bólintott. – Én is így gondoltam.
Ekkor Caleb odafutott, kipirult arccal, boldogan szorongatva a kisautót.
– Anya! Megismerted a barátomat!
Leguggoltam mellé. – Caleb, ő a nagyapád. Apukád apja.
A kisfiú elgondolkodva nézett rá, majd komolyan bólintott, és kinyújtotta a kezét.
– Szia, nagypapa.
Henry elmosolyodott, és kezet rázott vele. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Caleb.
A fiam visszarohant játszani, mi pedig egymásra néztünk, és először éreztem, hogy nem vagyok teljesen egyedül.
– Jöjjön el hozzánk vacsorára – mondtam halkan.
Henry szemében könnyek csillogtak. – Nagyon örülnék neki.
Azon a vasárnapon vacsorázni jött hozzánk. Én fasírtot készítettem zöldséges köretekkel, ő pedig egy tál sajtos makarónit hozott.
– Semmi különös – mondta zavartan. – Csak útközben vettem.
Leültünk, ettünk, beszélgettünk, és valahogy olyan természetes volt, mintha mindig is így lett volna.
A következő pénteken újabb boríték várt a küszöbön: az alapítványi iskolától. Kinyitottam, és egy nyugtát találtam benne. Caleb tandíja teljes egészében rendezve volt.
– Köszönöm, Henry – suttogtam, miközben a könnyeimet törölgettem.