július 04, 2025
Ismeretlen szerző
Beléptem a házba, és az egész testem fájt, mintha az egész világ súlyát cipeltem volna a hátamon.
A vállaim betonként nehezedtek rám, a lábam lüktetett, a fejem pedig a saját szívverésem ritmusára dobogott.
A munka kiszívta belőlem az utolsó csepp energiát is, és csak annyit akartam, hogy összeessek a kanapéra, esetleg egyek valamit, vagy lehunyjam a szemem egy percre.
De abban a pillanatban, hogy beléptem, a nevetés hangja átvágott a fáradtságomon, mint egy ostorcsapás.
A garázsból jött.Egy pillanatra megdermedtem, a kulcscsomóm még mindig a kezemben volt. Nevetés – mély, gondtalan, teljesen oda nem illő egy olyan házban, ahol a számlák egymásra tornyosulnak, és a felelősségek úgy szorítanak, mint a köd. Összeszorítottam az állkapcsomat.
Már pontosan tudtam, mit fogok látni, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, de mégis elindultam felé, minden lépésem nehezebb volt, mint az előző.
A garázsban olaj és veríték szaga terjengett. A fém szaga vastagon ült meg a levegőben, összekeveredve a nyári hőség párájával.
És ott voltak – a férjem, Mark, és az élősködő legjobb barátja, Greg.
Zsírfoltos kezek, izzadságtól átázott pólók, párás sörösüvegek a munkapadon. És természetesen ugyanaz az átkozott autó, amit „hetek óta szerelnek”.
– Ez most komoly? – morogtam, karba tett kézzel.
Mark alig nézett fel, a feje továbbra is a motorháztető alatt volt, mintha ott sem lettem volna.
– Szia, kicsim. Milyen volt a munka?
A kezem ökölbe szorult oldalt. Milyen volt a munka? A kérdés puszta pimaszsága is felháborított.
Nem is válaszoltam rá. – Már megint? Még mindig ezzel szórakoztok?
Greg, mintha csak otthon lenne, a kocsinak támaszkodott, vigyorgott. Az a féloldalas, beképzelt vigyor, amitől mindig ökölbe szorult a gyomrom.
– Idő kell ahhoz, hogy rendesen megcsináljuk – mondta, és lassan kortyolt a söréből.
– Tényleg? – élesedett meg a hangom, mint egy penge. – Talán Mark próbálhatna inkább munkát keresni ehelyett.
Na, ez végre hatott. Mark kiegyenesedett, és egy koszos ronggyal megtörölte a kezét, mintha ezzel bizonyítani tudná, hogy valójában dolgozik.
– Próbálkozom, oké? Nem olyan könnyű.
Keserűen felnevettem. – Nem, gondolom sokkal könnyebb minden délutánt Greggel a garázsban sörözve tölteni, mi?
Greg felröhögött, újabb kortyot ivott, majd megrázta a fejét.
– Hé, talán dolgozhatnál két állásban, amíg talál valamit. Már most is jól bírod a terhelést.
Valami hideg és éles hasított végig rajtam. Átvágta a fáradtságom, a türelmem, a visszafogottságom.
Markra néztem, vártam, hogy mondjon valamit, hogy leállítsa ezt az idiótát, hogy legalább úgy tegyen, mintha mellettem állna. De ehelyett csak megvonta a vállát.
– Nem is olyan rossz ötlet – mondta.
A lélegzetem bennakadt. Rábámultam, vártam, hogy visszavonja, hogy nevessen, és mondja: Greg csak hülyéskedik. De nem tette.
Valami bennem eltört.
– Rendben – mondtam, a hangom hideg volt és éles, mint az üveg. – Akkor keresek még egy munkát.
És meg is tettem.
Egy héttel később a kimerültség már olyan mélyen beépült a csontjaimba, hogy még a gondolataim is nehezek voltak.
Az autómosó kiszívott belőlem mindent – forró víz, erős vegyszerek, végtelen súrolás, ami kikezdte az ujjaimat és szétverte a hátamat. Még a szabadnapjaim sem voltak már az enyémek.
Benéztem az ajtón, remélve, talán, egy kis nyugalmat találok. De amint beléptem, tudtam, hogy hiába.
A ház úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A mosogató túlcsordult, az alján opálos víz lötyögött, amiből néhány villa és kés meredt ki, mint elásott fegyverek.
A kanapét ruhák borították – gyűrött ingek, összepárosítatlan zoknik, gyűrött farmerek – csak odadobva, érintetlenül. Minden felületet vastag por borított, a hanyagság súlyos lepleként.
És ott, a káosz közepén, ott állt Mark. Karba tett kézzel. Az arcán fáradt fintor, mintha ő lenne a kimerült.
– Nincs vacsora?
Pislogtam. Komolyan kellett idő, hogy felfogjam, jól hallottam-e.
Aztán felnevettem. Röviden. Élesen. Hidegen. – Szerinted van időm két állás mellett ezt a házat is makulátlanul rendben tartani?
Az orrán át fújta ki a levegőt, lassan és kimérten, mintha én lennék az, aki túlzásba esik.
– Ez a nő dolga.
Az ujjaim megrándultak. Nem ökölbe. Még nem. De valami bennem lángra lobbant.
A táskám lecsúszott a vállamról, és tompa puffanással a padlóra esett.
– Akkor csináld te – mondtam üres, hideg hangon. – Mert én végeztem.
A homloka még mélyebben ráncolódott. – Terveim vannak. Greggel mi…
– Persze, hogy vannak – vágtam a szavába, megráztam a fejem. – Mindig vannak.
A szavaim súlya közöttünk lebegett. Mark a lábát nézte, aztán elfordította a tekintetét, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszban.Közelebb léptem.
– Ígérd meg – mondtam halkan –, hogy ha állásajánlatot kapsz, el is fogadod.
Tétovázott. Csak egy pillanatra. Alig észrevehetően. De én láttam.
Az állkapcsa megfeszült. – Rendben. Megígérem.
Hosszan néztem rá, valamit keresve az arcán – bűntudatot, megbánást, legalább egy apró szikráját az őszinteségnek.
De nem láttam semmit.
És nem tudtam, hogy elhiszem-e neki.
Késő volt már, és az egész testem ólomsúlyként nehezedett rám.
A talpam lüktetett, a kezem még mindig szappan és autóviasz szagát árasztotta, a szemhéjaim pedig úgy húzódtak lefelé, mintha kőből lennének.
Lehúztam a cipőmet, majd összeestem a kanapén, és lassan kifújtam a levegőt.
Még mielőtt egyáltalán gondolhattam volna rá, hogy lehunyjam a szemem, lépéseket hallottam. Mark.
Fel sem néztem. – Ha a vacsorát akarod megkérdezni, esküszöm…
– Hívtak – vágott a szavamba.
A hangja más volt. Volt benne valami furcsa. Félig kinyitottam az egyik szemem, és megdörzsöltem a halántékomat. – Kik?
– Az állás. – Közelebb lépett, már előttem állt. – Holnap reggel be kell mennem. Autószerelő munka.
Kissé felültem, és próbáltam pislogással elűzni a fáradtságot. – Várj… tényleg?
Mark keresztbe fonta a karját, és ekkor láttam meg azt a kifejezést az arcán – önelégült, már-már büszke, mintha most bizonyított volna be valami fontosat.
– Igen – mondta. – Greggel együtt megyünk. Látod? Kételkedtél bennem.
Csak néztem rá, az agyam próbálta egyszerre feldolgozni az egészet. Megkönnyebbültnek kellett volna éreznem magam. Boldognak. Hiszen ezt akartam, nem igaz?
De az a mondat – kételkedtél bennem – rosszul esett.
Teljesen felültem, és megráztam a fejem. – Mark, én soha nem kételkedtem benned – mondtam higgadtan. – Csak azt akartam, hogy te ne kételkedj magadban.
Valami átvillant az arcán, csak egy pillanatra, de aztán elmosolyodott – úgy, mint aki megnyert egy vitát, amit én meg sem akartam vívni.
Szerettem volna örülni neki. Tényleg. De ahogyan viselkedett – mintha ez valami győzelem lett volna –, összerántotta a gyomromat.
Összeszorítottam az ajkaimat, és lassan bólintottam. – Hát – mondtam nyugodt hangon –, remélem, jól alakul.
Aztán hátradőltem a kanapén, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a csend leülepedjen kettőnk között.
A levegőben állott kávé illata keveredett a papír és a nyomtatófesték halvány szagával.
Az irodámban csend volt, csak a mennyezeti lámpák zúgása és a folyosóról behallatszó telefoncsörgés törte meg.
A jelentések halmát bámultam magam előtt, a szavak összemosódtak. Az agyam túl ködös, túl fáradt volt ahhoz, hogy felfogjon bármit is.
Végighúztam a kezem az arcomon, próbálva összeszedni magam, amikor kopogás törte meg a csendet.
– Ráérsz egy percre?
Felpillantottam, és Jake-et, az egyik kollégámat láttam az ajtófélfának dőlni, egy mappával a hóna alatt.
A nyakkendője lazán lógott, az ingujját feltűrte a könyökéig. Ő is fáradtnak tűnt.
– Igen – mondtam, miközben kinyújtóztattam az ujjaimat, majd összefontam a kezeimet az asztalon.
Belépett, és miközben sétált, kinyitotta a mappát. – Azok a jelöltek, akiket említettél? – nézett rám.
– Nincs sok tapasztalatuk, de mivel kérted, adunk nekik egy esélyt.
Bólintottam, a gyomrom enyhén összeszorult. – Megfelel – mondtam egyenletes hangon, de belül éreztem, hogy valami mozdult bennem.
A bögrémért nyúltam, kortyoltam egyet, majd rögtön meg is bántam. Hideg volt. Keserű. Letettem, és nagyot sóhajtottam.
– Majd én magam is ránézek rájuk – tettem hozzá egy kis szünet után.
Jake bólintott, és halkan becsukta a mappát. – Gondoltam, hogy így lesz.
Ahogy távozott, hátradőltem a székemben, és egy pillanatra a plafont bámultam.
Valami megmozdult bennem. Nem tudtam, izgatottság volt-e, vagy félelem. Talán mindkettő.
A kinti esti levegőben autóviasz, benzin és enyhe égett gumiszag keveredett. A garázs feletti neonlámpák zúgtak, és hideg fénybe vonták a betont.
Egy enyhe szellő kavarta a port a lábam körül, de nem volt elég ahhoz, hogy lehűtse azt a forróságot, ami bennem tombolt.
Kiléptem, a tekintetem végigpásztázta az új alkalmazottak csoportját, akik a bejáratnál gyülekeztek.Aztán megláttam őket.
Mark. És Greg.
Mark arca azonnal elsápadt, amint összeakadt a tekintetünk – mintha épp egy olyan csapdába lépett volna, amit sosem látott előre.
Gregnek egy kicsit tovább tartott. A szemöldökei összehúzódtak, az ajka elnyílt, majd halkan füttyentett egyet.
– Te vagy az új főnök? – Mark hangja alig hallatszott ki a torkából.
Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Úgy tűnik.
Mark nagyot nyelt. Szinte hallottam, ahogy zakatolnak a gondolatai, próbálva feldolgozni, ami előtte állt. Nem volt buta. Megértette.
Greg persze lassabban kapcsolt. Megvakarta az állát, a zavartság ott ült az arcán.
– Várj csak… te itt dolgozol? – pislogott kétszer, mire végre leesett neki. – Ó. Ó…
Mark nagyot sóhajtott, megdörzsölte a tarkóját, az ujjai belemélyedtek a bőrébe, mintha így akarta volna felébreszteni magát egy rossz álomból. – A francba.
Felemeltem a szemöldököm, vártam.
A vállai kissé megereszkedtek. Amikor újra megszólalt, halkabb volt a hangja. – Egy idióta voltam, ugye?Félrebillentettem a fejem. – Ezt te mondtad, nem én.
Halkan felnevetett – de abban a nevetésben nem volt semmi vidám. Csak fáradtság. Megtörtség.
– Nem láttam – motyogta, inkább magának, mint nekem. – Te… minden, amit tettél… nem láttam, mennyire erős vagy. Mennyire természetesnek vettem, amit értem tettél.
Csend telepedett ránk. Nehéz, befejezetlen csend.
Aztán végül a szemembe nézett. – Sajnálom.
A szavak halkabban estek le, mint vártam, de nem siettem válaszolni. Hagytam, hogy ott maradjanak közöttünk, teret nyerve.
Felsóhajtottam, megráztam a fejem, és higgadt hangon csak annyit mondtam:
– Majd meglátjuk, komolyan gondolod-e.
Azzal hátat fordítottam, és visszasétáltam az épületbe.
