A nagymamám minden vagyonát a sírjába vitte, de aztán találtam egy levelet nekem címezve

Leültem arra a kopott kanapéra, amit a nagyi hagyott rám. A költöztetők épp az imént tették le, tompa puffanással érkezett meg a nappali közepére.

Por szállt fel, miközben végighúztam az ujjam egy sötét folton, amit még évekkel ezelőtt én okoztam, amikor kiöntöttem a gyümölcslevemet. A nagyi sosem törődött a folttal. Őt csak az érdekelte, hogy újratöltse a poharam.

– Hiányozni fogsz, Nagyi – suttogtam.

Apám, Ronny, a sarokban állt, keresztbe font karral.

– Minek siratod azt, aki semmit nem hagyott rád, csak ezt a vacakot? – gúnyolódott.

– Ez nem vacak. Ez egy emlék róla – mondtam határozottan. – Egyszer majd pénzt is tudok keresni, de új emlékeket a naggyal már sosem.

– Arról a nagymamáról beszélsz, aki anyád halála után lepasszolt téged másokhoz? Mindig is el akart téged venni tőlem.

Igaza volt. A nagyi valóban azt akarta, hogy más családhoz kerüljek – de csak azért, mert aggódott értem.

– De azok az emberek nem rosszak – feleltem. – Engedték, hogy pár napig itt legyek veled, a temetés miatt.

Apám csak legyintett, és belesüppedt a karosszékébe. Ahogy mindig, most sem érdekelte, ha a nagyit védtem.

Felsóhajtottam, és leültem a kanapéra – de valami kemény dolog szúrt meg hátulról.

– Van benne valami! – kiáltottam.

De apám rám sem nézett.

Kíváncsian félrehúztam az ülőpárnát, és egy meglazult szövetrészt találtam alatta. Mögötte egy apró, leragasztott doboz rejtőzött, rajta két kézzel írt szó:

Kevinnek.

Azonnal felismertem a nagyi kézírását. Remegő kézzel bontottam fel a dobozt. Egy lezárt boríték és egy köteg papír volt benne. Kinyitottam a borítékot, és kihajtottam a levelet.

Kedves Kevin,

Sajnálom, hogy ilyen fiatalon ilyen döntést kell hoznod, de a jövőd attól függ, hogy most bölcsen választasz-e. Tudnod kell, hogy az apád szemet vetett az örökségre. Elmagyarázok mindent, és neked kell eldöntened, megérdemli-e a szereteted.

Ekkor az apámra néztem, miközben a nagyi szavai újra eszembe juttatták, mi történt néhány hónappal ezelőtt.

Néhány hónappal ezelőtt…

Épp hazaértem az iskolából, amikor megláttam a nagymamát a mi rendetlen lakásunk ajtajában, ahol apám élt. Veszekedtek.

– Minden hónapban küldök pénzt a fociklubjára! – mondta a nagyi. – Mégis mire költöd?

Apám visszakiabált valamit, de attól csak még dühösebb lett. A nagyi nagyon aggódott értem, és néhány héttel később közölte, hogy egy Denise nevű nőnél fogok lakni, aki a gondozója volt.

Azt mondta, Denise és a férje, Miguel szeretettel fogadnának, és továbbra is láthatnám apát. Elmondta, hogy boldogan örökbe is fogadnának.

És igazából, nem is volt rossz. Denise és Miguel kedvesek voltak hozzám, és végre járhattam fociklubba is. Minden rendben ment – de azt sosem gondoltam volna, hogy a nagyi ilyen hirtelen elmegy.

Jelen idő…

Visszatereltem figyelmemet a nagyi levelére.

…ezért egy tervet dolgoztam ki, hogy rájöjj, milyen ember is valójában az apád.

A dobozban található jogi iratok szerint Ronny csak akkor örökölheti a pénzemet, ha cserébe örökre eltávolodik tőled. Add oda neki az iratokat, és figyeld meg, mit tesz.

Ha elpusztítja őket, tudni fogod, hogy fontosabb vagy neki, mint a pénz. De ha elrohan velük az ügyvédhez… nos, akkor biztos otthonod lesz Denise-nél és Miguelnél, ahol szeretnek.

Összehajtottam a levelet, és apára néztem, aki elmerülve nézte a kedvenc műsorát.

Tényleg próbára tegyem? – gondoltam.

Mély levegőt vettem, és a dokumentumokat a kezébe adtam.

– Apa, ezt találtam a nagyi régi kanapéjában – mondtam. – Azt hiszem, neked szól.

Apám szeme felcsillant, ahogy olvasni kezdte. Egy pillanat habozás nélkül felkapta a kabátját, és az ajtó felé rohant.

– Hová mész? – kérdeztem, és utánaeredtem.

– Menj ki. Felnőtt dolgok. Maradj itt – morgott apám, majd sietve elindult az utcán.

Lopva követtem, egészen addig, amíg be nem lépett egy elegáns épületbe.

A szívem összeszorult, amikor megláttam a táblát:

„Ügyvédi iroda.”

A nagyinak igaza volt. Apát jobban érdekelte a pénz, mint én.

Visszamentem a lakásába, és kopogtattam a kedves szomszédunk, Tina ajtaján. Nem telt bele sok idő, és már nyitotta is.

– Szia, Tina – mondtam. – Használhatnám a telefonodat, kérlek?

Egy órával később Denise és Miguel megérkeztek értem.

Most pedig már három éve történt mindez, és azóta az örökbefogadó szüleim mindig kedvesek és szeretetteljesek velem.