május 26, 2025
Ismeretlen szerző
Amikor magához tért a hideg boncteremben, a gazdag családból származó lány felismerte a vőlegénye hangját, aki azonosításra érkezett… és csak ekkor értette meg, mi vár rá.
Felébredt a hullaházban… és minden megváltozott
Jéghideg. Először ez volt az egyetlen, amit érzett. Átható, mély, mintha a lelkéig hatolt volna. Aztán hangok kezdtek átszűrődni a tudata ködén. Margarita egy férfihangot hallott. Ismerős volt. Annyira, hogy végigfutott a hátán a hideg. Aztán jöttek a szavak, amiktől megfagyott a vére:
— Igen, ő az. Felismertem. Margarita Melnyikova. A menyasszonyom. Micsoda tragédia…
Ő volt az. Artyom. A vőlegénye. Egyenletesen beszélt, szinte gépiesen, egyetlen árnyalatnyi szomorúság nélkül. Csak száraz, hideg közöny, és valami különös sietség, mintha már indulni akarna.
Margarita nem tudta kinyitni a szemét. A teste nem engedelmeskedett, de a tudata ébredezni kezdett. Hallotta, hogy valaki hümmög, majd egy toll kattan — talán a boncmester fejezte be a papírokat —, és aláírta a hivatalos iratot. Halottnak nyilvánították. Pedig a szíve még vert. Gyengén, de makacsul.
Amikor néhány perc múlva kiürült a szoba, csak az éjszakás nővér maradt, Margarita hirtelen nagy levegőt vett. A nő felsikoltott, és elejtette a tálcát a műszerekkel.
— Istenem! — suttogta fuldokolva. — Te élsz?!
Margarita nem tudott válaszolni, csak remegő kézzel megérintette a mellkasát. A szíve vadul vert. Egy dolgot biztosan tudott: a temetését már előkészítették. Ha most nem ébred fel, minden véget ért volna — márványlap alatt, egy fehér ruhában, ami a boldogság jelképe kellett volna legyen… nem a végé.
Nem csoda mentette meg őt. A hangja. Artyom hangja. Az a hideg, számító hang. Az ébresztette fel. Az kényszerítette harcra.
Egy óra múlva megjelent a rendőrség, az apja és a család háziorvosa a hullaházban. Valerij Anatoljevics, gazdag ingatlanmágnás és befolyásos ember, falfehér volt. Fogta a lánya kezét, nem tudta elhinni, hogy él. Az ő egyetlen, régóta várt kislánya — csodával határos módon tért vissza a halálból.
— Ki tette ezt, Rituska? — suttogta. — Ki?..
És akkor Margarita, már kissé magához térve, határozottan kimondta:
— Artyom. Ő volt. Valamit az italomba tett. Ő rendezett el mindent. Meg akart ölni.
Ez a mondat mindent felforgatott. Megkezdődött a nyomozás. Artyom aznap eltűnt, ahogy megtudta, hogy Margarita túlélte. Nem jött be a kórházba, nem válaszolt a hívásokra. De előtte még elintézte a legfontosabbat — nagy összeget utalt át Margarita magánszámlájáról, amihez meghatalmazása volt az esküvő előtt aláírt papírok miatt. Margarita akkor azt hitte, csak a banki ügyeket segíti vele.
— Kihasznált téged — mondta az apja. — Minden meg volt tervezve. Szerelem, esküvő, mérgezés. Mindent akart: a pénzt, a nevet, a szabadságot. És te… neked csak el kellett volna tűnnöd.
A nyomozók kiderítették, hogy Artyom nem az, akinek mondta magát. Más volt a valódi neve. Már korábban is benne volt csalásokban más régiókban, de mindig óvatosan járt el. Ezúttal nagyot akart szakítani — elvenni egy milliárdos örökösnőt, majd megszabadulni tőle.
De a terve megbukott.
Egy héttel Margarita „feltámadása” után az apja magánnyomozót bérelt fel, hogy megtalálják Artyomot. Kiderítették, hogy egy tengerparti házban bújkál, amit egy fiktív cég nevére vásároltak. Margarita ragaszkodott hozzá, hogy velük menjen.
Éjszaka mentek be a házba. Artyom az ablaknál ült egy pohár borral. Mintha várta volna őket. Nem ellenkezett.
— Élsz… — mondta halkan, Margaritára nézve. — A francba… Nem gondoltam, hogy…
– Hogy mi? Hogy túlélem? – lépett előre Margrita. Hangja remegett, de nem a félelemtől. Harag volt benne, keserűség, és valami mélyről jövő erő. – Hogy nem sikerül a kis terved?
A férfi csak ült, kezében még mindig a borospohárral, és lassan megvonta a vállát.
– Nem így kellett volna történnie… minden simán ment. Te tényleg hittél nekem.
– Igen, hittem. Mert szerettem. Mert azt hittem, te is szeretsz. A francba, már az első naptól hazudtál, igaz?
Artyom elmosolyodott, de nem volt benne semmi melegség. Csak az a hideg számítás, amit már a hullaházban is hallott a hangjában.
– Hát figyelj… egy ilyen helyzetben az emberek gyakran keverik össze a szeretetet a lehetőséggel. Te egy lehetőség voltál, Margrita. Egy jegy egy másik életbe.
A detektív már a háttérben jelezte a rendőröknek, hogy jöhetnek, de Margrita intett, hogy várjanak még. Ő beszélni akart. Szemtől szembe, utoljára.
– Szóval megjátszottad az egészet? Az első csók, az esküvői tervek, még az a nap is, amikor anyám sírjánál sírtál?
Artyom felemelte a szemöldökét.
– Dráma. Kell hozzá érzék. És nekem az van. Mindig tudtam, mit akar látni a másik ember. És te... te olyan kényelmesen illettél bele a szerepbe.
Margrita ökölbe szorította a kezét, de nem mozdult. Csak figyelte a férfit, aki valaha a jövője volt.
– Tudod, mi az irónia? – szólalt meg újra. – Hogy pont a hangod ébresztett fel. Az a hideg, számító hangod, amivel a halálomat jelentetted be. Akkor értettem meg mindent.
Artyom bólintott, majd kiitta a borát, és letette a poharat az ablakpárkányra.
– Akkor hát győztél. Gratulálok. Élő halottként tértél vissza, és tönkretettél engem.
– Nem én tettem ezt veled, Artyom. Te tetted saját magaddal.
Ebben a pillanatban a rendőrök beléptek. Bilincs csattant. Artyom nem ellenkezett. Csak egyetlen pillanatra nézett vissza.
– Ha valaha is tényleg éreztem valamit… hát az akkor volt, amikor azt hittem, sikerül. Kár érte.
Margrita nem felelt. Csak állt ott, nézte, ahogy elvezetik, és érezte, hogy a szíve még mindig kalapál. Erősen. Él.
Két hónappal később a villa nappalijában ült. Kezében egy csésze teával, apja a túloldalon olvasott. A sajtó már régóta ünnepelte őt: a „lány, aki visszatért a halálból”. De ő tudta, hogy ez nem csoda volt. Ez ébredés volt. Ébredés az illúzióból, a naivitásból, és egy olyan világból, ahol a szeretet néha csak álca.
– Ritka az ilyen szerencse – mondta az apja halkan. – De több van benned, mint gondoltam.
– Én is így érzem – mosolygott Margrita. – És most már tudom, hogy soha többé nem hagyom, hogy valaki más döntsön a sorsomról.
Kint eleredt az eső. Az ablakon túl a világ még mindig rideg és kiszámíthatatlan volt, de ő most már más volt. Nem az a lány, akit egy szép mosollyal meg lehetett győzni. Hanem az a nő, aki túlélt, és újra kezdett élni.
