május 02, 2025
Ismeretlen szerző
„Fiút vagy lányt szeretne?”
„Csak anya akarok lenni.”
Ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Nem voltam az a nő, aki egységes családi pizsamákról álmodott, vagy házi készítésű bébiételeket akart főzni. De tudtam, hogy olyan anya lehetek, aki megváltoztatja valaki életét.
És végre, az a valaki Joey lett.
Ő még nem tudta, hogy az a nap más lesz, mint a többi. Az elmúlt hetek látogatásai alatt egyre közelebb húzódott hozzám, apró kezei a pulcsim szegélyébe kapaszkodtak, sötét szemei rám szegeződtek. Egy néma kérdés: „Mikor?”
Aznap egy plüss dinoszauruszt szorongatva léptem be a nevelőotthonba. Nagy volt, puha, mókás kis karokkal. Amint Joey meglátta, az ujjai megrezdültek, de nem mozdult. Leguggoltam mellé.
„Nos, Joey, készen állsz, hogy hazamenj?”
Rám nézett, aztán a dinoszauruszra.
„Soha nem jövünk vissza ide?”
„Soha. Ígérem.”
Egy pillanatnyi csend. Aztán lassan megfogta a kezem.
„Rendben. De hogy tudd, nem eszem zöldbabot.”
Visszafojtottam egy mosolyt.
„Felírtam.”
És ezzel anya lettem. Tudtam, hogy az átállás nem lesz könnyű, de fogalmam sem volt, milyen titkokat hoz magával Joey a múltjából.
Joey születésnapja egy héttel a beköltözése után volt.
Különlegessé akartam tenni. Az első igazi születésnapja az új otthonában. Az első igazi ünneplésünk családként.
Mindent gondosan megterveztem. Lufik, girlandok, egy halom ajándék – nem túl sok, csak annyi, hogy érezze, mennyire szeretve van.
A nap tökéletesen indult.
A konyhában együtt készítettünk palacsintát, ami valójában azt jelentette, hogy a konyha csatatérré változott.
Lisztes volt a padló, sőt még Joey orrának hegye is. Kuncogva csapott egy adag lisztet a levegőbe, és nézte, ahogy hóviharként száll szét.
„Most palacsintát sütünk, vagy a konyhát próbáljuk átrendezni?” incselkedtem.
„Mindkettőt,” felelte büszkén, miközben keverte a tésztát.
Látszott rajta, hogy kényelmesen érzi magát. Talán még biztonságban is. És ez minden felfordulást megért.
Aztán jöttek az ajándékok.
Minden csomagot gondosan becsomagoltam, olyan dolgokat válogattam, amikről azt hittem, örülni fog: akciófigurák, dinoszauruszos könyvek és egy hatalmas játék T-Rex.
Joey lassan bontotta ki őket. De ahelyett, hogy felragyogott volna, mintha egyre fakóbb lett volna az izgatottsága.
„Tetszenek?” kérdeztem könnyed hangon.
„Igen. Klasszak.”
Nem pont erre a reakcióra számítottam.
Aztán jött a torta.
Meggyújtottam a gyertyát, mosolyogva néztem rá.
„Na, szülinapos, ideje kívánni valamit!”
Joey nem mozdult. Nem mosolygott. Csak ült ott, és bámulta a gyertyát, mintha nem is lenne valóságos.
„Édesem?” finoman elé toltam a tányérját. „Ez a te napod. Gyerünk, kívánj valamit.”
Az alsó ajka megremegett. A kezei ökölbe szorultak.
„Ez nem az én születésnapom.”
Pislogtam. „Mi?”
„A születésnapom tegnap volt.”
„De… a papírok szerint ma van,” suttogtam magam elé.
„Tévedtek. A bátyámmal mindig együtt ünnepeltük. De én éjfél előtt születtem, így két születésnapunk volt. Ezt mondta mindig Vivi nagyi.”
Ez volt az első alkalom, hogy a múltjáról beszélt. Az első apró bepillantás az előző életébe.
Lenyeltem a gombócot a torkomban, elfújtam a gyertyát, és leültem mellé.
„A bátyád?”
Joey bólintott, és lassan egy kört rajzolt az asztalra az ujjával.
„Igen. Tommy a neve.”
„De… fogalmam sem volt róla. Sajnálom, kicsim.”
Joey egy apró sóhajt hallatott, majd letette a kanalat.
„Emlékszem a születésnapjainkra. Az utolsó alkalommal én voltam négy, aztán ő lett négy. Vivi nagyi külön bulit szervezett nekünk. Barátokkal. És aztán… elvittek engem.”
Csak egy éve történt. Az emlékei még élénkek. A sebei még nyitottak.
„Bárcsak most vele lehetnék,” suttogta Joey.
Megfogtam a kezét, gyengéden megszorítottam. „Joey…”
Nem nézett rám. Helyette gyorsan megtörölte a szemét, majd felállt.
„Kicsit fáradt vagyok.”
„Rendben. Menjünk aludni.”
Betakargattam, és éreztem, mennyire kimerült.
Éppen indultam volna ki a szobából, amikor a párnája alá nyúlt, és előhúzott egy kis fa dobozt.
„A kincsesládám.”
Kinyitotta, és egy összehajtott papírt vett ki belőle. Átnyújtotta nekem.
„Ez az a hely. Vivi nagyi mindig ide vitt minket.”
Kihajtottam a papírt. Egy egyszerű rajz volt rajta. Egy világítótorony.
Megakadt a lélegzetem.
És akkor megértettem: mielőtt a jövőnket építhetnénk, előbb Joey múltját kell begyógyítanom.
A világítótorony megtalálása nehezebb volt, mint gondoltam.
Másnap a laptopom képernyőjét bámultam, a homlokomat dörzsölgetve. Az oldalak csak úgy özönlöttek a keresési találatok között.
A Google-t nem érdekelte Joey rajza vagy az emlékei. Csak listákat adott ki: turisztikai látványosságok, történelmi emlékhelyek, sőt elhagyatott világítótornyok is.
„Valahogy szűkítenem kell a keresést.”
Újra a rajzra néztem. Egy egyszerű világítótorony, gondosan kihúzott ceruzavonalakkal, mellette egyetlen fa. Az a fa volt a kulcs.
Szűkítettem a keresést az államunk területére, és végigpörgettem a képeket, amíg…
„Ez az!”
Megfordítottam a laptopot. „Joey, ez ismerős?”
Előrehajolt, apró ujjai megérintették a képernyő szélét. A szemei elkerekedtek.
„Ez az a hely.”
„Rendben, pajtás. Akkor induljunk egy kis kalandra.”
„Igen! Ez az igazi!”
Másnap összekészítettem néhány szendvicset, innivalót és egy pokrócot.
„Lehet, hogy nem találjuk meg rögtön,” figyelmeztettem. „De biztosan jól fogjuk érezni magunkat közben.”
Joey mintha meg sem hallotta volna. Már húzta is a cipőjét, izgatottsága minden mozdulatát felgyorsította.
Útközben szorosan markolta a rajzát, ujjával lassan követte a vonalait, mintha próbálná újra meg újra felidézni.
Bekapcsoltam egy dinoszauruszokról szóló hangoskönyvet, de láttam rajta, hogy a gondolatai máshol járnak.
„Min gondolkodsz?” kérdeztem.
„Mi van, ha nem emlékszik rám?”
Átnyúltam, és megszorítottam a kezét.
„Hogy is felejthetne el?”
Nem válaszolt.
A kis tengerparti város tele volt hétvégi turistákkal. Az emberek nyüzsögtek az antik boltok és a tengeri herkentyűs standok között, a sós levegő összekeveredett a sült ételek illatával.
Lassítottam az autót, és Joey-ra pillantottam.
„Kérdezzünk meg valakit.”
Mielőtt félreállhattam volna, Joey már kihajolt az ablakon, és vadul integetett egy arra sétáló nőnek.
„Szia! Tudod, hol lakik Vivi nagyi?”
A nő megtorpant, homlokát ráncolva nézett rá, majd rám.
„Na, tessék,” mormoltam, felkészülve a gyanakvásra.
De meglepetésemre a nő az út vége felé mutatott.
„Ó, te az öreg Vivire gondolsz! A sziklák melletti sárga házban lakik. Nem lehet eltéveszteni.”
Joey felém fordult, a szemei tágra nyíltak.
„Ez az! Ott lakik!”
Bólintottam, és próbáltam lenyelni a torkomban növekvő gombócot.
„Akkor megtaláltuk.”
A ház egy sziklás szirt szélén állt, a távolban pedig ott magasodott a világítótorony Joey rajzáról. Leparkoltam, és Joey-ra néztem.
„Szeretnél itt várni, amíg beszélek vele?”
Bólintott, szorosan markolva a rajzát. Felmentem a házhoz, és kopogtattam.
Egy pillanattal később az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy idősebb nő állt előttem. Éles tekintete és ezüstös haja laza kontyba volt fogva. Egy csésze teát tartott a kezében, és óvatosan méregetett.
„Mit akarsz?”
„Vivi vagy?”
Nem válaszolt azonnal.
„Ki kérdezi?”
„A nevem Kayla. A fiam, Joey, az autóban van. Ő… a testvérét keresi. Tommy-t.”
Valami megvillant a szemében.
„Itt nincsenek testvérek.”
„Ó, sajnálom…”
Ekkor Joey hirtelen mellettem termett.
„Vivi nagyi!” – tartotta fel a rajzát. „Hoztam Tommy-nak egy ajándékot!”
Vivi ujjai megfeszültek a teáscsésze körül. Az arca megkeményedett.
„Jobb lenne, ha elmennétek.”
Joey arca elkomorult.
„Kérem,” szóltam halkan. „Csak látni szeretné a testvérét.”
„Nem kell a múltat bolygatni.”
Azzal minden további szó nélkül becsukta az ajtót.
Megdermedtem. Harag, zavartság és szomorúság kavargott bennem. Legszívesebben újra kopogtattam volna, kikényszerítve belőle a válaszokat. De nem tehettem.
Joey csak állt ott, a vállai megereszkedtek. Leguggoltam mellé.
Nem sírt. Csak vett egy lassú lélegzetet, és óvatosan letette a rajzát a küszöbre.
Aztán, egy szó nélkül, visszasétált az autóhoz. Összetört a szívem. Beindítottam a motort, és elindultam. Máris ostoroztam magam, amiért elhoztam ide. Amiért reményt adtam neki.
De aztán…
„Joey! Joey!”
Egy mozdulat suhant át a visszapillantó tükörben.
Joey feje felkapódott.
„Tommy?”
Beletapostam a fékbe, épp mielőtt egy fiú – Joey tökéletes mása – odarohant hozzánk, kapkodva a levegőt.
Mielőtt megállíthattam volna, Joey kivágta az ajtót, és futott.
Összeütköztek, olyan erősen ölelték egymást, mintha soha nem akarnák elengedni. A szám elé kaptam a kezem, teljesen elárasztottak az érzelmek.
Mögöttük Vivi az ajtóban állt, kezét a mellkasára szorítva, szemei könnyesen csillogtak.
Aztán lassan felemelte a kezét, és egy apró bólintást tett. Egy meghívás.
Nehéz nyeléssel leállítottam az autót. Még nem megyünk sehová.
Később, a teáscsésze mellett…
Vivi kavargatta a teáját, miközben Joey és Tommy egymás mellett ültek, halkan suttogva, mintha soha nem váltak volna el.
Végül Vivi megszólalt:
„Amikor a fiúk egyévesek voltak, a szüleik autóbalesetben meghaltak.”
Megfeszültem. Ezt nem tudtam. Vivi tekintete a teáján maradt.
„Nem voltam már fiatal. Nem voltam erős. Nem volt pénzem. Döntést kellett hoznom.”
Felnézett rám.
„Így azt tartottam meg, aki az én fiamra hasonlított. A másikat pedig hagytam elmenni.”
Megszorult a torkom.
„A születésnapi buli… búcsú volt. Azt hittem, jól döntöttem. De tévedtem.”
Hosszú csend telepedett ránk.
Aztán Joey átnyúlt az asztalon, és apró kezét Vivi ráncos ujjaira helyezte.
„Semmi baj, Vivi nagyi. Anya megvan.”
Vivi ajkai megremegtek. Majd egy remegő sóhajjal megszorította Joey kezét.
Attól a naptól kezdve egy döntést hoztunk. A fiúkat soha többé nem választjuk el egymástól.
Joey és Tommy hozzám költöztek. És minden hétvégén visszautaztunk a világítótoronyhoz – ahhoz a kis házhoz a szirten, ahol Vivi nagyi mindig várt ránk.
Mert a család nem a tökéletes döntésekről szól. Hanem arról, hogy végül mindig visszatalálunk egymáshoz.
