“Úgy rohantam a buszhoz, hogy majd’ kiszakadt a szívem a helyéről: mikor hallom, hogy a sofőr ezt kiáltja felém”

Nem tudjuk, hogy hívják a hölgyet, aki eredetileg leírta a sztorit, de nevezzük őt Erikának történet kedvéért!

Erika leírja, hogy közel lakik a buszmegállóhoz, és csak a sarkon kell befordulnia, onnan már csak egy perc, ezért a busz érkezése előtt öt perccel bőven elég elindulnia.

Egy nap azonban elnézte az órát, és sietnie kellett, mert amikor a sarkon befordult, már látta, hogy a kanyarban már ott a busz. Futott is teljes erőből..

Ám Erika nem volt elég gyors, és a busz előbb a megállóhoz. Erika mégsem adta fel, és még reménykedett. Végül aztán nem sikerült odaérnie, a hetes busz viszont elindult a megállóból, és már szemben haladt a nővel.

A sofőr nyilván látta, hogy Erika tanácstalanul áll a járdán, és láthatólag lassított. Idézzük:

“Az index ott virít az arcomba, ajtó nyílik, vidám szemű, ősz szakállú sofőr bácsi üldögél a fülkében és megszólít:

Kisasszony, jegyezze meg, soha nem szabad feladni!”

Az emberi hangnem és bánásmód az, ami képes szebbé tenni a napjainkat.. És ez nagyon ritka manapság…