augusztus 14, 2025
Ismeretlen szerző
Túl régóta nem volt már olyan családi találkozónk, amit ne kapkodás vagy tennivalók árnyékoltak volna be.
Amikor a húgom, Susan meghívott minket a birtokára egy medencés délutánra, úgy éreztem, ez tökéletes alkalom lesz az újrakapcsolódásra. Greggel mindketten szerettük volna, ha Lily több időt tölthet az unokatestvéreivel, és erre a helyszín ideálisnak tűnt.
Lily – vagy ahogy Greg nevezte, a mi Tigrisliliomunk – nyolcéves volt, csillogó szemű és végtelenül kíváncsi. Imádta a vizet, és ha izgatott lett, hajlamos volt túl sokat csapkodni. Ez mindig megnevettette, bár más gyerekek néha felsikítottak tőle.
De Lily nemcsak okos volt. Kedves, figyelmes, és mindig készen állt arra, hogy másokat bátorítson.
Susan hangja a telefonban melegnek tűnt, de volt benne valami távolságtartó, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Mióta hozzáment Cooperhez, belecsúszott a gondosan nyírt gyepek, tematikus partik, gyöngysorok és márkás ruhazsákok világába.
Nem ez lett volna az első alkalom, hogy egy egyszerű délután Susannál olyasmivé válik, amire rossz szájízzel emlékszünk vissza.
Messze volt már az az idő, amikor a labradorját hagyta a régi fürdőkádban szundikálni, csak mert a kutya szerette.
Szerettem volna hinni, hogy a húgom boldog, de néha úgy éreztem, idegen lett számomra. Időnként azon tűnődtem, vajon ő maga is hallja-e a saját hangjában azt a kimért, mértéktartó stílust, mintha folyamatosan mások elvárásaihoz mérné magát.
Az út a birtokig mezők, sorompós lakóparkok és hosszú, kanyargós szakaszok mellett vezetett.
Greg egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal a könyöklőn pihent, néha a rádió ritmusára dobolva.
– Imádni fogja, Cath – mondta, a visszapillantó tükörben Lilyre pillantva.
– Tudom – feleltem, bár a gyomromban egyre szorosabb lett a csomó. – Csak remélem, hogy Susan… emlékszik rá, mi a fontos. Tudom, hogy most a nagy áloméletet éli… de mi nem így nőttünk fel. Egyáltalán nem.
Minél közelebb értünk a birtokhoz, annál inkább azon tűnődtem, vajon meleg, otthonos fogadtatás vár-e ránk… vagy valami jóval ridegebb.
Amikor a kastély feltűnt a távolban, Lily az ablakhoz tapadt, lehelete párát hagyott az üvegen. A ház pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem: világos kőfalak, hatalmas ablakok, és egy medence, amely úgy csillogott, mintha egy magazin címlapjára szánták volna.
A kocsit egy sor luxusautó mellé parkoltuk. A felhajtóról láttam, ahogy az unokaöcsém és unokahúgom, Archie és Avery kergetőzik a gyepen, a dadus pedig naptejjel és dobozos üdítőkkel a kezében próbál lépést tartani velük.
Avery és Archie Susan előző házasságából születtek, és úgy tűnt, jól beilleszkedtek Cooperrel való új életükbe. Az apjuk többnyire távol volt, hol feltűnt, hol eltűnt, majd végül egy másik államba költözött „újrakezdés” címszóval, ahogy Susan fogalmazott. Olyan életet hajszolt, amelyben nem nagyon jutott hely a gyerekeinek.
Greg megszorította Lily kezét, amikor beléptünk a kertbe, én pedig elcsíptem a kislány széles mosolyát – attól tartottam, hogy belefájdul az arca.
A levegőben jázmin és grillezett garnéla illata keveredett, furcsán megnyugtató módon. Cooper a terasz közelében állt, whiskey-s pohárral a kezében, és magabiztosan beszélt egy csoportra hangolódva, ahogy az olyan emberhez illik, aki hozzászokott, hogy figyeljenek rá.
Első pillantásra több volt ott Susan új barátai közül, mint a családtagok. Mi csak szórványosan voltunk jelen, mint valami salátadísz.
A hangja pont akkorára erősödött, hogy a megfelelő pillanatokban mindenki felé forduljon, és a nevetése mély és kiszámított volt – olyan, amelyre az emberek ösztönösen közelebb hajolnak.
– Megyek, köszönök neki – mondta Greg, finoman megszorítva a karomat, Cooper felé bólintva. – Próbálj meg kedves lenni a húgodhoz.
– Menj csak – mosolyogtam, figyelve, ahogy elindul. Én Lily mellett maradtam, és körbenéztem a vendégek között. A felnőttek koktélt kortyolgattak, és Cooper friss előléptetéséről suttogtak, miközben a poharak halk csengése kísérte a háttérzajt.
A medence mellett a dadus halk hatékonysággal terelgette az apróságokat az árnyékos sarokba, amikor épp nem a vízben pancsoltak.
– Bemehetek, ugye? – kérdezte Lily, tekintete a tökéletes medencére tapadt.
– Persze, kicsim – mosolyogtam rá. – Kérdezd meg Susan nénit, hol tudsz átöltözni.
Lily felragyogott, és elszaladt. Én közben egy távoli unokatestvéremmel elegyedtem beszélgetésbe az új munkahelyéről és a költözési terveiről.
Azt, ami ezután történt, már nem tudtam visszacsinálni.
Időnként azért a szememmel kerestem Lilyt a tömegben. Pár perc múlva megláttam Susant, amint a medence szélén guggol, és a fényképezőgépével éppen elkapja Avery egy csobbanását. Archie egy pizzás úszógumin lebegve ringatózott. Elfordítottam a fejem, visszatérve a beszélgetéshez.
Aztán hirtelen megláttam Lilyt – felém szaladt, arca kipirult, könnycsíkok szántották végig.
– Kicsim, mi a baj? – guggoltam le hozzá, félresimítva a vizes haját, miközben a szívem vadul vert.
– Anya, haza akarok menni – zokogta, a hangja elcsuklott.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan, bár éreztem, hogy nem fog tetszeni a válasz.
– Susan néni… – hüppögött. – Azt mondta, nem mehetek be a vízbe. A többiek bent vannak, de én nem. Azt mondta, nem, és hogy ő most elfoglalt, mert fényképeket készít.
A szavai olyanok voltak, mintha arcul csaptak volna. Egy pillanatra minden háttérzaj elhalkult, és csak a saját szívverésem dübörgését hallottam.
Összeszorult az állkapcsom, és forróság áradt szét a mellkasomban.
Lily udvarias, figyelmes kislány volt, és egyáltalán nem bajkeverő – most mégis ott állt könnyek közt, kizárva, mintha csak terhére lenne valakinek.
– Hol van Susan néni? – kérdeztem, a kelleténél élesebben.
– Még mindig a medencénél, Averyt és a barátait fotózza – szipogta Lily.
Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a késztetést, miszerint azonnal odamegyek, de a gombóc a torkomban nem engedett.
– Rendben, Tigrisliliom – mondtam halkan, csak neki. – Gyere.
Kezét az enyémbe csúsztatta, és együtt indultunk el a pázsiton át.
Mire odaértem, világossá vált, milyen messzire hajlandó elmenni a húgom, hogy a saját kis világát érintetlenül tartsa.
Susan a víz szélén guggolt, drága fényképezőgépét Averyre irányítva, aki tökéletes vízpermetet rúgott a levegőbe, nevetve a kamerának. A napfény megcsillant a fodrozódó vízen, a klór illata pedig összekeveredett a kertből érkező virágillattal.
– Bocsáss meg, Susan – szólaltam meg hűvös, de határozott hangon. – Miért nem mehet Lily is a medencébe, mint a többi gyerek?
Susan felnézett, kissé meglepődött, majd túl gyorsan és túl szélesen mosolygott.
– Ó, szia! – mondta. – Épp jöttem volna hozzád… csak még készítettem pár képet Averyről!– Nem ezt kérdeztem – mondtam, a szemébe nézve.
– Cathy… ez csak… nos – a mosolya megingott –, nem akartam fokozni a káoszt. Az én gyerekeim hozzászoktak egy bizonyos rendre, és a sok fröcskölés… így is épp elég nehéz a dadát kordában tartani. Lily tud úszni, persze, de ő elég… rendetlen úszó. Nem akarom, hogy a többieknek kellemetlenséget okozzon. Ők is hozzászoktak egy bizonyos rendre.
Ránéztem a húgomra, és igyekeztem megbizonyosodni arról, hogy jól hallottam-e. Egy pillanatig nem úgy nézett ki, mint valaki, akit egész életemben ismertem.
– Tehát úgy döntöttél, hogy a lányomat, aki tökéletesen képes rendesen viselkedni, kizárod, mert talán „fokozná a káoszt”?
Susan kihúzta magát, és lesimított egy nem létező gyűrődést a lenruháján.
– Ez nem személyes, Cathy – mondta. – Csak szeretném, ha a hangulat nyugodt maradna. Tudod, milyenek a gyerekek…
– Nem ez a gyerek, Susan – feleltem, a hangom megemelkedett, miközben Lily mellettem feszengve mozdult. – Ő figyelmes, tisztelettudó. Nem rontja el a „hangulatot”.
A szemem sarkából láttam, hogy Greg közeledik. A mosolya lehervadt, ahogy megérezte a feszültséget köztünk, és lelassította a lépteit, mintha minden szót hallani akarna.
– Ez az én házam, nővérkém, tehát az én szabályaim – vont vállat Susan könnyedén. – Nem akarom ezt a vendégek előtt megbeszélni.
De mi már benne voltunk, ott álltunk a gondosan kialakított kert közepén, mögöttünk a víz csobogása. A hangjának közömbös kegyetlensége úgy égetett, ahogy már évek óta semmi, és felébresztett bennem egy régen elfeledett, rendíthetetlen bizonyosságot, hogy itt most határt kell húznom.
És a következő mondataival minden esélye elszállt annak, hogy béke maradjon köztünk.
– Az én házam, az én szabályaim – ismételtem lassan, hagyva, hogy a szavak a levegőben maradjanak –, értem. De nem alázhatod meg közben az én lányomat.
A környékbeli beszélgetések elcsendesedtek.
Az emberek, akik pár pillanattal korábban még nevetgéltek, most a közelben maradtak, a tekintetük ide-oda járt közöttünk. Cooper a medence túloldalán, a grillsütőnél állt, és a levegőt hirtelen belengte az égett hús szaga.
A lányomra néztem. Apró keze megszorította az enyémet, a szemében még mindig ott csillogott a fájdalom.
– Menj, szedd össze a cuccaidat, kicsim. Elmegyünk – mondtam.
– Cathy – kezdte Susan, hangja már majdnem könyörgővé vált –, ez engem is, Coopert is zavarba hoz. Nem viselkedhetsz így, nem ezek előtt az emberek előtt…
A medence túloldalán Cooper félúton megállt egy garnélás nyárs falatozása közben, ránk pillantott, majd úgy tett, mintha mi sem történt volna.
– Nem – feleltem. – Nem érdekel, mennyire kínos neked. Amíg nem tudod ugyanolyan tisztelettel kezelni a gyerekemet, mint a sajátjaidat, addig nem akarok itt lenni.
– Greg, szólj már neki! – sziszegte Susan.
– Én a feleségemmel vagyok – mondta Greg, a jelenléte erős támaszként állt mögöttem. – Ez túlzás volt, Susan.
Csendben sétáltunk vissza a kertben, érezve a minket követő tekinteteket. Az egyik unokatestvérem elkapta a pillantásom.
– Mi történt? – kérdezte.
Csak megráztam a fejem, és mentem tovább.
Mire az autóhoz értünk, Lily könnyei már elapadtak. Greg leguggolt hozzá, és felemelte az állát.
– Hé, Kistigris – mondta. – Mit szólnál, ha keresnénk egy olyan medencét, ahol mindenki önmaga lehet?
– Csak ha kapunk fagyit is – szipogta.
– Természetesen – mosolygott Greg. – De most… vajon milyen ízt szeretnék, Kistigris?
Út közben különböző fagylaltízekről beszélgettek, miközben a város szélén lévő vidámpark felé tartottunk. A nyilvános medence zsúfolt és zajos volt, de ez a fajta káosz meleg és életteli volt.
Pár rokon csatlakozott hozzánk, miután meghallotta, mi történt, és Lily a délután hátralevő részét vízi csúszdákon száguldva, a lassú folyóban lebegve és nevetve töltötte – annyira, hogy néha meg kellett állnia levegőt venni.
A családi csevegőcsoportban gyorsabban terjedt a hír, mint ahogy a parkba értünk volna. Néhányan inkább otthagyták a kastélyt valami szórakoztatóbbért.Családi nyaralási csomagok
Ahogy néztem Lilyt, ahogy a napfény csillogott a vizes haján, azon gondolkodtam, milyen gyorsan formálta át Susan világát a pénz – és vele együtt Susant magát is.
Valaha nagyon közel álltunk egymáshoz: titkokat, nyarakat és végtelen, hajnalig tartó telefonbeszélgetéseket osztottunk meg.
Most pedig alig ismertem rá.
Susan sosem hívott fel bocsánatot kérni. Cooper sem.
Mire hazaértünk aznap este, Lily kipirulva, a kedvenc játékairól fecsegve rohant egyből a fürdőbe. Én a konyhába mentem, még a nedves szandálomban, és elkezdtem pirítós szendvicseket készíteni vacsorára.
A vízforraló halk zúgása és a sajt olvadó illata betöltötte a teret, de mindezen túl ott volt Susan szavainak és közönyös hangjának nehéz visszhangja a fejemben.
Greg csendben bejött, a pultra támaszkodott, miközben kentem a kenyeret.
– Odabent élete napját éli – mondta mosolyogva, a fürdő felé bólintva.
– Örülök. Szüksége volt rá. Azt hiszem, nekem is – bólintottam, miközben a szendvicseket a serpenyőbe tettem.
– Még mindig Susanon jár az eszed? – lépett közelebb Greg, és gyengéden a vállamra tette a kezét.
– Hogyne járna – ráztam meg a fejem. – Nem értem, ki lett belőle.
– Talán beszélned kellene vele, Cath – szorította meg finoman. – Nem az ő kedvéért, hanem a magadért. Engedd ki magadból, szerelmem.
Sóhajtottam, tudva, hogy igaza van. Amikor elkészültek a szendvicsek, leültem az asztalhoz a telefonommal. A szavak könnyen jöttek, élesebben, mint vártam, de igazak voltak.
„Nem hiszem el, ki lett belőled, mióta hozzámész Cooperhez… csak remélem, hogy a gyerekeid boldogok és egészségesek. Nem foglak látni vagy beszélni veled, amíg nem emlékszel rá, ki is vagy valójában.”
Letettem a telefont, és hallgattam, ahogy Lily nevetése visszhangzik a fürdőből.
Megtanultam, hogy a családi kötelékek hajolhatnak, de van, amikor tisztán elszakadnak… és ilyenkor nem mindig van ok arra, hogy újra összekössük őket.
