2025. július 30., szerda

  • július 30, 2025
  • Ismeretlen szerző




Anyám halála után teljesen egyedül maradtam. Ott álltam az üres lakásban, a csend rám nehezedett. Apám még a születésem előtt elhagyott minket. A falak, amelyeket egykor anyám jelenléte töltött meg élettel, most üresen kongtak.


– Most mihez kezdjek, anya? – suttogtam hangosan.

Mindig voltak válaszaim. De most… Most már csak én maradtam.

Eladtam a lakást. Túl sok fájdalmas emlék kötődött hozzá, anyám utolsó napjaihoz – nem tudtam tovább ott maradni.

Volt egy homályos tervem: elindulni abba a kisvárosba, ahol egykor élt. Meglepetésemre egy ingatlant hagyott rám ott.

– Oda megyek, ahová te szerettél – motyogtam.

Utolsó alkalommal végigsétáltam az üres szobákon, majd bezártam az ajtót – végleg.

– Viszlát, anya – suttogtam, miközben egy könnycsepp végiggördült az arcomon.

Odakint átadtam a kulcsokat az ingatlanügynöknek. Nem volt hová mennem. Két bőrönd várt rám egy hotelben. Semmi más.

A kezemben tartott levélkupacra pillantottam. A mai újság megakadt a szemem előtt. Átlapoztam, míg egy apróhirdetés ki nem ugrott:

„ELADÓ: 1985-ös  lakóautó. Működik, de törődést igényel. Alku nélküli ár.”

Ez volt a lehetőség, hogy mindent magam mögött hagyjak. Gondolkodás nélkül a hirdetésben megadott címre hajtottam.


A lakóautó egy kocsifelhajtón állt, kopott és ütött-kopott volt – még annál is rosszabb állapotban, mint vártam. Rozsda csíkjai futottak végig rajta, a festék megfakult, szürkére kopott. De nem számított. A szabadságot jelentette, hogy magam mögött hagyhatom a fájdalmat.

Egy morcos férfi állt mellette, látszott rajta, hogy szabadulni akar tőle.

– A lakóautó miatt jött? – kérdezte, miközben rám pillantott.

– Igen – válaszoltam, végigmérve a járművet. – A hirdetésben láttam.

– Öreg darab, de működik. Múlt héten még vittem egy kört. Érdekli?

Végighúztam a kezem a lepattogzott festésen. Nem volt tökéletes – de én sem voltam az.

– Mennyi?

– Csak készpénz – mondta, és megnevezte az árat.

Nem haboztam.

– Elviszem.

– Biztos? Nem akar belenézni a motorháztető alá?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Csak mennem kell.

Perceken belül megkötöttük az üzletet. Beszálltam a lakóautóba – az öreg bőr és por illata töltötte meg az orromat, miközben a motor felmordult.

– Rendben, anya – suttogtam, miközben megmarkoltam a kormányt. – Megcsinálom. Nem tudom, mi vár rám, de mennem kell.

Úgy döntöttem, először a hotelhez megyek a csomagjaimért. Nem maradok ott éjszakára, ahogy eredetileg terveztem. Többé nem várakozom.

Összepakoltam a holmimat, betettem a lakóautóba, és kész voltam elindulni. A nyílt út hívott – és én válaszoltam.


Órákig vezettem. A rádió zümmögése volt az egyetlen társaságom, miközben a nap lassan eltűnt a horizont mögött. Az éjszaka bekúszott.

Fáradt voltam, a szemem elnehezült. Az út végtelennek tűnt, és csak egy helyre vágytam, ahol pár órára lehunyhatom a szemem.

És akkor, minden előjel nélkül, a lakóautó köhögni kezdett. A motor egy hangos, vészjósló krákogást hallatott, majd teljesen leállt. Dühösen felsóhajtottam, megragadtam a kormányt.

– Persze, hogy most történik ez – morogtam magamnak, miközben a sötét erdőre bámultam.

Újra próbáltam beindítani – hiába. Csak egy gyenge kattanás. Semmi.

Remek! Egyszerűen remek! Ráadásul térerő sincs.

Kiszálltam a lakóautóból, körbenéztem.

Most mi legyen?


Ahogy a pánik kezdett úrrá lenni rajtam, fényszórók törték meg a sötétséget. Egy régi pickup gördült mellém. A volánnál egy idős férfi ült, mellette egy fiatal nő.

A férfi lehúzta az ablakot.

– Minden rendben? – szólt ki, kissé előrehajolva, hogy jobban lásson.

– Lement a lakóautóm – válaszoltam. – Itt ragadtam.

A férfi együttérzően bólintott.

– Ez nem hangzik jól. Én Oliver vagyok – mondta egy halvány mosollyal. – Ő pedig a lányom, Grace.

– Emma vagyok – mutatkoztam be. – Köszönöm, hogy megálltak. Fogalmam sem volt, mit tegyek.

Oliver rápillantott a lakóautóra, majd vissza rám.

– Tudja mit? Elvontatjuk a legközelebbi szerelőig. Nincs messze, úgy húsz mérföld innen.

Hatalmas megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel.

– Az csodás lenne. Nagyon köszönöm.

– Semmiség – nevetett Oliver.

Perceken belül már fel is csatlakoztatta a lakóautót, és úton voltunk. Beszálltam a pickup hátsó ülésére – hálásan, hogy újra mozgásban voltam.


Ahogy elindultunk, ők könnyedén beszélgetni kezdtek. Ugratgatták egymást – szavaikból melegség sugárzott.

– Emlékszel, amikor eltévedtünk erre? – vigyorgott Oliver a lányára.

Grace a szemét forgatta.

– Hogyne emlékeznék! Meg voltál győződve róla, hogy nem kell térkép. Órákig bolyongtunk.

Oliver nevetett.

– Nem tévedtünk el. Csak a panorámautat választottam.

Őket figyelve enyhe irigység mardosta a szívemet. Nekem sosem volt ilyen kapcsolatom anyámmal. Szeretett, de mindig máshol járt az esze.

És apámat… nem is ismertem. Az ő közelségük teljesen idegen volt számomra.

Amikor megérkeztünk a szervizhez, a szerelő gyors pillantást vetett a lakóautóra, majd megrázta a fejét.

– Pár napig biztos nem lesz kész.

– Pár nap? – ismételtem csalódottan.

A terveim hirtelen felfüggesztve. Oliver látta az arcomon a frusztrációt.

– Ha gondolod, velünk tarthatsz egy darabon – ajánlotta kedvesen.

– Úgyis ugyanabba az irányba tartunk. Elkísérünk, amíg a  lakóautó elkészül.

Nemcsak az út kényelme vonzott. Hanem az a melegség, amit ők ketten sugároztak – valami, amiről addig nem is tudtam, hogy szükségem van rá. Természetesen elfogadtam.

Aznap este egy kis út menti motelhez érkeztünk. Épp amikor Oliver fizetett a recepciósnál, valami kiesett a pénztárcájából.


Egy fénykép libbent a földre, és rögtön megragadta a figyelmem. Felvettem, és egy pillanatra megdermedtem.

– Ki ez? – kérdeztem, felemelve a képet.

Oliver felém fordult, arckifejezése könnyedből zavarttá változott. Mielőtt válaszolhatott volna, Grace közbevágott:

– Ó, ő az a nő, akit apu képtelen elengedni – vágta oda csípősen. – Anyu halála után is a képet hurcolja magával, mintha valami ereklye lenne.

Oliverre néztem, válaszra várva, de ő csak sóhajtott, és a hajába túrt.

– Ő volt az, akit nagyon szerettem, régen. Együtt éltünk abban a városban, ahová most tartunk. De egy nap egyszerűen… eltűnt. Fogalmam sem volt, mi történt vele. Csak nemrég tudtam meg, hogy meghalt. Vissza akarok menni, hogy lerójam a tiszteletem.


A szívem hevesen vert, ahogy szavai eljutottak hozzám. A képen szereplő nő… az anyám volt.

– Ő az én anyám – suttogtam.

Oliver szeme tágra nyílt. Grace gondolatban gyorsan összeadta a részleteket.

– Várjunk csak – mondta lassan –, ez azt jelenti, hogy… te lehet, hogy az ő lánya vagy?

A szavak a levegőben lógtak. Oliver gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, nem, ez lehetetlen. Ha ez igaz, az azt jelenti, hogy az anyád terhesen hagyott el… és én soha nem tudtam róla.

– Azért hagyott el, mert azt mondtad neki, hogy elmész egy másik nő miatt – mondtam remegő hangon. – Megőrizte a leveledet. Búcsút mondtál neki.

– Milyen levelet?

Elővettem a régi, megviselt papírt, amit anyám egész életében őrzött, és átadtam neki. Grace Oliver válla fölött áthajolva olvasni kezdett, és arca elsápadt.

– Ez… ez anyám kézírása – suttogta Grace. – Mi is abban a városban laktunk… Apa? Lehetséges, hogy minden ugyanakkor történt?

– Igen. Akkoriban jó barátok voltunk az édesanyáddal, Grace. Közel álltunk egymáshoz, de semmi több.

Grace szeme összeszűkült, a felismerés pillanata következett.

– Ő tette ezt, hogy együtt lehessen veled. Tudta, mit csinál.


Oliver felsóhajtott.

– Emma, amikor anyád eltűnt, magányos voltam. És… Grace anyja mindig ott volt. Ő segített túllendülni rajta. Idővel… elkezdtünk randizni.

Hirtelen minden a helyére került. Grace anyja választotta el őket. Haraggal fordultam Grace felé.

– Neked végig volt apád! Nekem senkim nem volt! A te anyád tette tönkre az ő kapcsolatukat, és te mindent megkaptál, míg én semmit!

Grace arca megkeményedett.

– Nem tudtam róla! Azt hiszed, ez az én hibám?

A vita gyorsan elfajult. Mindketten kiabáltunk – évek fájdalma, gyásza és elfojtott indulatai törtek elő.

– Nem bírom ezt – mondtam végül, hátrálva.

Nem maradhattam velük tovább – nem ezek után. Fogtam a bőröndjeimet, és elindultam az úton. El kellett jutnom abba a városba… és végérvényesen pontot tenni a múlt végére.

Egy álmatlan éjszaka után, amit egy idegen autójában utazva töltöttem, végre találkoztam az ügyvéddel.

– Az a ház, amit édesanyád rád hagyott, csak félig a tiéd – magyarázta. – A másik fele Oliveré.


Mindezek után ez az információ már csak az utolsó csavar volt a sors játékában. Készen álltam arra, hogy lemondjak a részemről. De az ügyvéd megállított.

– Miért nem nézi meg előbb a házat? – javasolta.

A kíváncsiság győzött, és beleegyeztem. A ház kicsi volt, de otthonos.

Az emlékek szinte belengték a teret. Anyám varróeszközei rendben sorakoztak, a régi varrógép a helyén állt. A sarokban színes anyagkupacok vártak arra, hogy valami széppé változzanak.

Keretezett fotókat találtam róluk – anyámról és Oliverről –, mindketten fiatalok és boldogok voltak rajtuk. Visszamosolyogtak rám.

Anyám, büszke és szenvedélyes nőként, egy hamis levél miatt menekült el. Éveken át rejtegette az igazságot. De Oliver… ő nem kereste. Tovább lépett, feleségül vett egy másik nőt, és egy másik lánynak adta meg azt az életet, amit én sosem kaphattam meg.

Ez a gondolat súlyként nehezedett rám, amikor meghallottam, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Oliver és Grace halkan léptek be. Csendben ültünk le mindannyian.

– Szórjuk szét a hamvait – suttogtam végül.

És együtt megtettük. Ahogy néztem, ahogy a hamvak a széllel elszállnak, valami megváltozott bennem. A harag, amit oly régóta cipeltem, lassan enyhülni kezdett.


Grace gyengéden átölelt.

– Sajnálom. Azt hiszem, ideje visszamennem a családomhoz. Most rajtad a sor, hogy megismerd az apánkat.

– Köszönöm, Grace – suttogtam végül.

Halvány mosolyt küldött felém.

– Remélem, túl tudunk lépni ezen.

Miután elment, a varrógépre és az anyagokra pillantottam. Eljött az idő, hogy valóra váltsam az álmaimat, és életre keltsem a saját terveimet. És apám oldalán most végre lehetőségünk volt arra, hogy azzá a családdá váljunk, akik mindig is lehettünk volna.


Keresés ebben a blogban

Havi legjobbak

Ezeket láttad már

Heti legjobbak