július 26, 2025
Ismeretlen szerző
– Ó, ez gyönyörű! Évi imádni fogja! – kiáltott fel Pauline, amikor megállt egy standnál, ahol egy nő régi játékokat árult.
Pauline egyedülálló anya volt, nyolcéves kislányát, Évit nevelte egyedül, mióta férje évekkel korábban rákban meghalt. Takarítóként dolgozott, és minden fillérjét be kellett osztania.
Amikor meglátta a babát a bolhapiacon, azonnal tudta, hogy ez lehetne Évi születésnapi ajándéka. Nem engedhetett meg magának semmi drágát, így a bolhapiac volt az egyetlen lehetősége, hogy valami különlegeset találjon megfizethető áron.
Annyira elmerült a gondolataiban, amikor megvette a babát, hogy nem is nézte meg alaposabban. Két nappal később, amikor végre odaajándékozta Évinek a születésnapján, különös ropogó hangot hallott, ahogy a baba a gyerek kezébe került…
Néhány nappal korábban…
– Anyu – szólalt meg szomorúan Évi –, kaphatok egy babát?
– Drágám – válaszolta finoman Pauline –, tudod, hogy mostanában nagyon szűken vagyunk. De megígérem, hogy a következő hónapban veszek neked egyet.
– De anyu… – Évi hangja megremegett. – Két nap múlva van a születésnapom. Elfelejtetted?
– Ó, nem, nem, kicsim! Egyáltalán nem! – sietett megnyugtatni Pauline, bár valójában tényleg megfeledkezett róla, és borzasztóan érezte magát miatta.
– Akkor sem veszel nekem babát? Nincsenek barátaim, anyu. Senki nem akar velem barátkozni, mert szegények vagyunk. Az a baba lehetne a legjobb barátnőm…
– Jaj, szívem – ölelte meg Pauline szorosan –, meg fogom venni neked azt a babát. Megígérem. Ne szomorkodj, jó?
Pauline jól tudta, hogy Évit nem igazán fogadják be az iskolában a többi gyerek, mert nem olyan jómódú, mint ők. De nem sokat tehetett ez ellen. A gyerekek néha kegyetlenek tudnak lenni.
Vissza a jelenbe…
Pauline boldog volt, amikor megvette a babát. Alig várta, hogy odaadhassa Évinek, és lássa az arcán azt a mosolyt, ami minden nehézséget feledtetett. A baba egy régi, antik darab volt, karjában egy kis csecsemővel.
– Ó, Évi annyira fog örülni! – gondolta útközben hazafelé.
És úgy is lett. Évi arca felragyogott, amikor meglátta a babát a születésnapján.
Néha valakinek a mosolya mögött másvalaki könnyei rejtőznek…
– Tádá! Anya hozott babát Évinek! – kiáltotta Pauline, és magasba emelte a játékot. – Kaphatok egy puszit ezért?
– Olyan szép! Köszönöm, anyu! – csilingelte Évi, és megpuszilta az anyukáját.
Ahogy Pauline a kislány kezébe adta a babát, furcsa ropogás hallatszott.
– Mi volt ez? – kérdezte csodálkozva.
Megrázta a babát, közelebb tartotta a füléhez, és újra hallotta a ropogást.
– Anyaaa! Add ide! Meg akarom fogni a babámat! Kérlek! – ugrándozott Évi.
– Várj egy kicsit, drágám. Szerintem van itt valami…
Pauline ekkor vizsgálta meg alaposabban a babát, és felfedezett egy titkos kis zsebet a baba ruháján. Óvatosan kibontotta a varrást, és egy összehajtott cetli hullott ki belőle.
Évi azonnal felkapta és felolvasta: – Anyának boldog születésnapot! – Majd ránézett Pauline-ra. – De hát most nem a te születésnapod van! Ez butaság!
Pauline, amikor elolvasta az üzenetet, látta, hogy gyerekírással írták. Akkor beugrott neki a nő arca, aki a babát árulta…
Másnap…
Pauline visszament a bolhapiacra a babával. Szerencsére a nő, akitől vette, még mindig ott árult.
– Jaj, de jó, hogy itt van! – szólt oda neki. – Ezt a babát vettem Öntől tegnap, és találtam benne egy üzenetet…
Amikor a nő – akit Miriamnak hívtak – meglátta a cetlit, könnyek szöktek a szemébe.
– A lányom vette ezt a babát nekem – mondta halkan. – Két nappal a születésnapom előtt halt meg… A férjemmel együtt… Ó, bocsánat… – eltakarta az arcát, ahogy a könnyei folyni kezdtek.
– Nagyon sajnálom a veszteségét – mondta együttérzően Pauline. – Nem is tudtam… Tudom, nem tudom enyhíteni a fájdalmát, de ha segít, szívesen megölelem.
– Köszönöm… – suttogta Miriam.
Pauline gyengéden átölelte a nőt, aki ezután elmesélte neki tragikus történetét. Pauline szeme megtelt könnyekkel, miközben hallgatta.
Aznap két nő szívében is fájdalom lakozott – de abban az ölelésben egy kis vigasz is helyet kapott.
„A kislányomnál rákot diagnosztizáltak” – mondta Miriam halkan. – „Kemoterápiára volt szüksége. A férjemmel mindketten egy gyárban dolgozunk. Nem volt elég pénzünk a kórházi kezelésekre, ezért állítottuk fel ezt a standot, és kezdtük el eladni a régi bútorainkat és minden mást, amire már nem volt szükségünk.”
„De nem tudtuk megmenteni a lányunkat… Túl korán elment. Az ő játékait áruljuk most, mert minden alkalommal, amikor rájuk nézek, összeszorul a szívem.”
„Egy este, amikor a kis kezecskéjét fogtam, azt mondta nekem, hogy legyek boldog. Azt kérte: ‘Anyucim, ha már nem leszek, kérlek, mosollyal emlékezz rám.’ Ezért döntöttem úgy, hogy megválok a játékaitól. Azt a babát ő vette nekem… Azt mondta, ez majd emlékeztet rá. Ne haragudj, ha túl sokat mesélek, de a szívem most megkönnyebbült. Köszönöm, hogy meghallgattál.”
Ahogy Miriam befejezte a történetét, újra könnyek csordultak ki a szeméből. Pauline szelíden megölelte, és a két nő hosszasan beszélgetett még egymással. Pauline elmesélte, hogy egyedül neveli Évit, és meghívta Miriamot hozzájuk egy kis időtöltésre.
– Évi biztosan nagyon fog örülni, ha találkozhat veled – mosolygott Pauline. – És nagyon köszönöm azt a babát. Életemben nem láttam a lányomat olyan boldognak. Biztos vagyok benne, hogy a te kislányod odafentről mosolyog rád. Még egyszer köszönöm.
Néhány nappal később Miriam meglátogatta Évit és Pauline-t a lakókocsiban, ahol éltek.
Amikor Pauline kinyitotta az ajtót, Miriam egy borítékot nyújtott át neki. Pauline, amikor belenézett, döbbenten látta, hogy több bankjegy van benne – összesen 3000 dollár.
– Miriam… ezt nem fogadhatjuk el. Ez rengeteg pénz. Ez… ez így nem helyes…
– Fogadd el, Pauline – kérte Miriam határozottan. – Egy anya szíve tudja, milyen fájdalmas, amikor nem tudsz eleget tenni a gyermekedért. Ezt az összeget a játékok eladásából szereztük. Kérlek, tartsd meg. Ha nem is értem, legalább Évi kedvéért.
Pauline könnyezve ölelte meg.
– Miriam… köszönöm. Ez rengeteget fog segíteni nekünk. Igazán, szívből köszönöm.
Attól a naptól kezdve Pauline és Miriam barátok lettek. Miriam szinte saját unokájaként szerette és kényeztette Évit.
De ami a legszebb volt az egészben: Pauline és Évi társasága segített Miriamnak meggyógyulni, és lassan tovább lépni a gyászán.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Segíts annak, aki rászorul – és soha nem fogod megbánni.
Pauline és Miriam segítettek egymásnak, amiben csak tudtak. Ez segített Miriamnak a fájdalma enyhítésében, és Pauline-nak, valamint Évinek, abban, hogy új barátra leljenek.
Néha egy ember mosolyának forrása egy másik ember fájdalmának emléke.
A baba, amely Évit boldoggá tette a születésnapján, Miriam számára múltja egyik legfájdalmasabb emlékét hordozta.
