július 05, 2025
Ismeretlen szerző
A bacon illatára ébredtem — ropogós, füstös, gazdag —, és valami édesre, ami olyan volt, mintha fahéj olvadt volna bele a meleg pirítósba.
Olyan volt, mint egy puha takaró. Egy pillanatra azt hittem, álmodom.
Ilyen reggeli csak úgy nem történik. Nem egy szokványos szerdán. Csak úgy ok nélkül.
Kinyitottam a szemem, hunyorogva a redőnyökön beszűrődő reggeli napfényben. És ott állt ő.
Clay az ágy végében állt, mezítláb, kócos hajjal, két kézzel tartva egy tálcát.A tálcán két szelet fahéjas pirítós, mint aranytéglák egymásra pakolva, egy halom bacon, és egyetlen fehér bögre — a kedvencem, az a csorba szélű.
Az a ritka mosoly volt az arcán — ami alig érte el az ajkait, de mégis mindent felmelegített körülötte.
„Boldog évfordulót,” mondta halkan, és letette a tálcát az ölembe, mintha valami értékes dolgot adott volna át.
Ránéztem, majd a reggelire. „Emlékeztél?”
Vállat vont, mintha nem lenne nagy ügy. De az volt. Hatalmas dolog volt.
Ez volt az első közös évünk. Csak egy év — de nekem nem csak egy dátum volt a naptárban. Ez bizonyíték volt.
Bizonyíték arra, hogy túljutottunk a kezdeti feszengéseken, az értelmetlen vitákon, és azon, hogy lassan, óvatosan megismerjük egymást.
Bizonyíték arra, hogy nem csak egy átutazó vagyok az életében.
Clay sosem volt a nagy gesztusok embere.
Már a kapcsolatunk elején elmondta, hogy az előző kapcsolata nemcsak a szívét törte össze.
Azóta a kötődés megrémítette. A jövőről való beszélgetés elhallgattatta.
Soha nem mondta, hogy „szeretlek.” Egyszer sem. És én sem.
Vártam. Talán büszkeségből. Talán félelemből. Talán mindkettőből.
De amikor átnyújtotta azt a tálcát, és leült az ágy szélére, az arcomat figyelve, mintha visszafojtott lélegzettel várt volna, gombóc nőtt a torkomban.
„Terveztem valamit,” mondta, megköszörülve a torkát.
„Kirándulni megyünk. Csak mi ketten. Egész hétvégén. Telefon nélkül.”
Pislogtam. „Te tervezted ezt az egészet?”
Bólintott, a szeme csillogott.
„Imádni fogod. Ígérem.”
És abban a pillanatban, a gőzölgő pirítóssal és a levegőben keringő baconillatban… elhittem neki.
Akarni akartam hinni. Talán ez volt minden kezdete.
Délelőtt elindultunk az autópályán, a kávéscsészék még melegek voltak a pohártartóban, Clay kedvenc lejátszási listája szólt halkan a hangszórókból.
Az égbolt szélesen és tisztán nyúlt elénk, mint egy frissen vetett lepedő.
Mindkét oldalon iowai kukoricaföldek terültek el, mint aranyszőnyegek, amiket lágy szellő simogatott.
Clay egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal az ütemet kopogta a műszerfalon valami régi rockdalhoz.
Néhány kilométerenként rám pillantott, mosoly bujkált a szája sarkában.
„Nem mondom meg, hová megyünk,” jelentette be harmadszor is.
Nevettem, hátradőlve az ülésben. „Tényleg ragaszkodsz ehhez a rejtélyhez, mi?”
Vigyorogva bólintott. „Csak várj. Majd meglátod. Bízz bennem.”
Elhaladtunk kanyargó folyók, mesébe illő sziklák, és régi, megdőlt tetejű, hámló festékű pajták mellett — mintha túl régóta állnának.
Clay folyamatosan mutogatott dolgokat.
„Nézd azt a pajtát!” – mondta. „Ahogy meg van dőlve? Mintha gondolkodna rajta, hogy összeessen, de még kitart.”
A telefonomért nyúltam. „Csináljak róla képet?”
„Igen, igen. De rajta legyen a domb is mögötte. Az a lejtő — pont jó most a fény.”
Lefotóztam, bár nekem furcsa volt a szög.
Aztán elhaladtunk egy kis rét mellett, tele vadvirágokkal. Lila és sárga foltok táncoltak a szélben.
Elmosolyodtam. „Ez a nagymamám kertjére emlékeztet. Nála is ilyen virágok voltak a tornác mellett.”
Clay arca megváltozott. Nem mérges lett — csak… valami nem stimmelt.
„Nem erről beszéltem,” mondta. „Felejtsd el a virágokat. Nézd a lejtőt. A fényt.”
Pislogtam. „Persze… oké.”
Visszafordult az útra, csendben maradt. Én pedig csak ültem ott, zavartan. Mintha valami szorosra húzott volna a mellkasomban.
Nem csak a virágokról volt szó. Hanem ahogy mondta — mintha valamit félreértettem volna. Mintha nem értettem volna a lényeget.
De azt mondtam magamnak: próbálkozik. Megtervezte ezt az utat. Összeállította a zenét. Reggelit hozott.
Ez az ő szeretetnyelve. Lehet, hogy nem olyan, mint az enyém, de mégis valami.
Kinéztem az ablakon, ahogy a kilométerek elszálltak mellettünk. De belül egy halk hang megszólalt: Miért érzem úgy, mintha egy vizsgán lennék, amiről nem is tudtam, hogy létezik?
Késő délutánra egy apró murvás parkolóba érkeztünk, egy állami park szélén. A kocsi kerekei recsegtek a köveken, ahogy Clay leparkolt.
Magas fák szegélyezték a parkolót, ágaik lassan ringatóztak a szélben. Lehúztam az ablakot, és mélyet lélegeztem a fenyő és nedves föld illatából.
Valahol a távolban víz zúgását hallottam — halk, de tiszta volt, mint egy titok, amit a természet súg meg.
Clay már kiszállt a kocsiból, mire én még csak a biztonsági övet oldottam ki. Gyors léptekkel haladt előre, szinte türelmetlenül.
„Gyere már!” – szólt vissza a válla fölött. „Ez a legjobb rész.”
Utána indultam, épp amikor az ösvény egy árnyas erdei útra kanyarodott. Madarak csiripeltek a fák között.
A talaj nedves és egyenetlen volt, néhány napsugár áttört a lombok között, és apró arany tócsákat rajzolt a földre.
Beértünk egy kanyarba, és akkor megláttam.
A vízesés nem volt nagy – talán három méter magas –, de gyönyörű volt. A víz sötét sziklákon bukott alá, majd egy sekély medencébe zúdult.
Köd szállt a levegőben, és a napsütés pont úgy érte, hogy ezüstös fátyollá változtatta – mint egy álomból szálló füst.
Clay megállt, és úgy nézte, mintha ez a hely többet jelentene puszta látványnál.
Csak álltam ott, és egy csendes emlék kezdett derengeni a mellkasomban.
– Azt hiszem, jártam már itt – mondtam halkan. – Kicsi koromban. Egyszer a szüleim elhoztak minket kempingezni. Szerintem ez volt az a hely.
Clay rám nézett. Az arca megváltozott. A szeme melegsége kihunyt, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt.
– Már láttad? – kérdezte, halk, fojtott hangon.
– Igen, de… – kezdtem volna.
Megrázta a fejét, és elfordult. – Ennek nem így kellett volna lennie.
Pislogtam. – Hogy érted?
De már nem válaszolt. Elindult vissza az autóhoz.
A közeli motelben sem szólt egy szót sem. Ledobta a táskáinkat a földre, becsukta az ajtót, és leült az ágy szélére, háttal nekem.
Én csak álltam ott, nem tudtam, mit mondjak. Vagy hogy kell-e egyáltalán mondanom valamit.
Elrontottam valamit?
Csendben kimentem, szívem hevesen vert. Visszamentem az ösvényre. Levegő kellett. Tér.
És akkor megláttam.
Egy öreg fa kérgébe vésett szív a tisztás szélén.
Benne: Clay + Megan.
A világ megbillent alattam.
Megan. A név, amiről egyszer azt mondta, már csak a múlt része.
Most minden értelmet nyert.
Ott álltam az ablaknál, karba tett kézzel, és az üres parkolót bámultam. Egyetlen molylepke verdesett az üvegnek.
A motel szobájában a levegő nehéz volt, mintha évek óta nem mozdult volna.
Mögöttem Clay az ágyon feküdt, kezeit a mellkasán összefonva, a plafont bámulva, mintha az válaszolni tudna.
– Ez nem rólam szólt, ugye? – kérdeztem halkan. A hangom olyan volt, mint egy apró kavics, amit egy mély kútba ejtenek.
Clay nem válaszolt rögtön. Lassan felült, könyökét a térdére támasztva, szemét a foltos szőnyegen tartotta.
Úgy nézett ki, mintha valamit visszatartana. Mintha füsttel lenne tele a mellkasa, amit nem tud kiengedni.
– Ez nekünk szólt volna – mondta végül. – Egy újrakezdés lett volna.
Összedörzsölte a kezeit, de rám még mindig nem nézett.
– De igen… egyszer már jártam itt. Vele.
A szívem megszorult. Nem kellett megkérdeznem, hogy vele kire utal.
– Nem így akartam, hogy kiderüljön – suttogta.
– Ez volt életem egyik legjobb hétvégéje. Azt hittem, ha visszajövök – veled – talán újraírhatom. Új emlékeket teremtek. A régieket elnyomom.
Megállt, nagyot nyelt.
– Nem tudtam, hogy minden ilyen gyorsan visszajön majd.
Nem szóltam. Nem tudtam. A gondolataim kuszák voltak, az érzéseim összecsomózva, mint egy görcs, amit nem tudtam kibogozni.
– Még mindig szereted őt? – kérdeztem. A szavak laposan kicsúsztak a számon, mintha csak az időjárásról kérdeznék.
Clay állkapcsa megfeszült, mintha valami keserű dolgot rágna. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Mély levegőt vett.
– Nem tudom – mondta.
– Nem hiszem. De talán… talán hiányzik az, aki akkor voltam vele. Az a verzióm könnyebb volt. Boldogabb.
És akkor hasított belém az igazság. Ez az út – nem is nekünk szólt igazán. Hanem egy szellemnek. Valakinek, aki már csak az emlékeiben élt.
És hirtelen már nem is rá haragudtam. Hanem arra, hogy nem is én voltam a saját szerelmi történetem főszereplője.
– Rád van szükségem – mondtam alig hallhatóan. – Itt. Nem ott. Nem vele.
Clay bólintott. De még mindig nem nézett fel.
A szavak gyorsabbak voltak, mint az eszem.
– Szeretlek.
A feje hirtelen felkapódott, meglepetten nézett rám. De nem mondta vissza.
Éreztem, ahogy a könnyek felszöknek. Megfordultam, felkaptam a pulcsimat, és kisétáltam az ajtón.
Odakint hűvösebb volt, mint vártam. De legalább végre kaptam levegőt.
Egy pillanatig csak álltam ott, összefont karokkal, magamat ölelve. A szél finoman belekapott a pulcsim ujjába.
Letöröltem a szememet, bár a könnyek már felszáradtak.
A mellkasom még mindig feszült volt, mintha valaki egy kötelet tekert volna a szívem köré, és meghúzta volna.
Miért mondtam ki először? Miért éppen most? A szavak kiszöktek belőlem – súlyosak és igazak – és most ott lebegtek kettőnk között, megválaszolatlanul.
Már épp elindultam volna tovább, amikor meghallottam az ajtó csapódását mögöttem.
– Várj! – Clay hangja olyan volt, mint egy repedés a csend üvegén.
Meglepődve megfordultam.
Mezítláb rohant felém a kavicsos úton, gyors és ügyetlen léptekkel, farmerben és gyűrött pólóban. Nem állt meg cipőt húzni.
Nem érdekelte, hogy bárki is láthatja. A haja kócos volt, az arca kipirult.
Megfogta a kezem, mintha arra lenne szüksége a lélegzethez.
– Hülye voltam – mondta, zihálva.
– Azt hittem, elfedhetem a régi fájdalmat valami újjal. Hogy ha csak lemásolom a lépéseket, akkor becsaphatom magam, és továbblépek.
Erősebben szorította meg a kezem.
– De igazad volt. Ez nem róla szól. Soha nem is kellett volna arról szólnia. Te nem vagy pótlék. Te vagy az igazi.
Nagyot nyelt. – Én is szeretlek.
Aztán egy lépést hátrált, és kiáltott – olyan hangosan, hogy visszhangzott a motel faláról:
– Szeretem őt!
Egy ablak nyikordult. Valaki álmos arccal kikukucskált. Egy kutya ugatott egyet, élesen, röviden.
De Clayt nem érdekelte. Rám nézett, és halkan, szelíden ismételte:
– Szeretlek.
A homloka az enyémnek támaszkodott – meleg és stabil volt. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon az érzés. Igazán átjárjon.Ez nem egy másnak írt történet volt. Nem egy múltból visszatérő árnyék hétvégéje.
Ez a miénk volt.
Bármi kísértetet is cipeltünk magunkkal, követhettek, ha akartak – de már csak mögöttünk maradnak.
Mert ez – ez most született meg.
Élő. Meleg. Valódi.
És most először… igazán elhittem neki.
