július 29, 2025
Ismeretlen szerző
A szertartás épp úgy zajlott, ahogy az ilyenkor lenni szokott: csendesen, nyomasztóan, ünnepélyesen. Csak halk sírások és a pap gyengéd hangja töltötte be a termet.
A terem közepén egy fényesre polírozott koporsó feküdt, belül fehér szaténnal bélelve. Benne egy fiatal férfi nyugodott, akit egy tragikus baleset túl korán ragadott el.
A koporsó mellett sápadt, megkövült arccal állt a férfi özvegye, kezében tartva kétéves kislányuk feketébe öltöztetett apró kezét.
A kislány nem szólt semmit. Csak állt mozdulatlanul, a koporsó szélét szorítva.
A legtöbben azt gondolták, túl fiatal még ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte. Ilyen kicsi gyerek számára a halál még nem jelent semmit — legalábbis ezt hitték.
Ahogy közeledtek a szertartás utolsó pillanatai, valaki felemelte a kislányt, hogy még egyszer utoljára láthassa az apját.
Sokáig nézte az arcát.
Először csendben. Aztán kis homloka összevonta magát… majd egy olyan éles és szívfacsaró kiáltást hallatott, hogy az egész terem megdermedt.
Hangja megremegett a nyers, őszinte fájdalomtól.
Belenyúlt a koporsóba, óvatosan megérintette apja arcát, és zokogva, újra meg újra kiáltotta:
— Apa, ébredj fel! Kérlek! Te csak alszol! Apa, nyisd ki a szemed!
Sokan lehajtották fejüket, azt gondolván, hogy ez csupán a gyászoló kisgyermek zavarodottsága.
Néhányan még hangosabban kezdtek sírni. De ekkor a kislány kiegyenesedett, apja mozdulatlan arcára mutatott, és határozottan kijelentette:
— Fél! Azt mondta nekem: „Itt vagyok! Kérlek, segíts!” Nem ment el! Még itt van!
A tömeg idegesen kezdett körbenézni.
Egy idős asszony előrehajolt, és suttogva mondta:
— Mi van, ha tényleg érzett valamit?..
Az anya odarohant, hogy megnyugtassa a lányát, de a gyermek ellenkezett, még hangosabban sírva:
— Apa sír! Hallom őt! Miért zártátok be ide? Még itt van!
Az anya térdre rogyott, sokkos állapotban, hangja alig hallatszott:
— Kicsim… mit hallottál? Mit mondott apa?..
A kislány könnyeit nyelve suttogta:
— Azt mondta: „Nem kellett volna elmennem… Ártani akartak nekem…”
— Kik? Kik akartak ártani?
— A nagybácsi… apa testvére.
A gyászolók soraiban döbbent sóhajok hallatszottak.
És ekkor a terem elnémult. Ugyanis a baleset előtt néhány nappal volt szó egy furcsa találkozóról, egy váratlan éjszakai hívásról… és arról, hogy a férfi feszült és nyugtalan volt.
Sűrű, feszült csend borult mindenre.
A jelenlévők szeme lassan egy szürke öltönyös férfira szegeződött, aki csendesen állt a fal mellett — az elhunyt unokatestvére, egy közeli rokon, aki nagyon aktívan segítette a családot a temetés megszervezésében is.
— Mit… mit mondtál? — kérdezte az özvegy, elsápadva.
— Apa tegnap este eljött… láttam őt. Sírva mondta, hogy a bácsi mondta neki, hogy menjen… Aztán a kocsi lezuhant… — suttogta a kislány zokogva. — Most apa egyedül van és fél…
Már másnap az özvegy felkereste a hatóságokat. Új nyomozás indult. A térfigyelő kamerák felvételei megerősítették, hogy az elhunyt a baleset előtti este hosszasan beszélgetett testvérével az autója mellett.
Ahogy az ügyet újra megnyitották, a törvényszéki szakértők alaposan megvizsgálták a roncsot. Az eredmények megdöbbentőek voltak — a fékvezetéket szándékosan megrongálták.
A kislány ezt semmiképpen sem tudhatta előre.
De valahogyan… mégis hallotta apja hangját — még a halála után is.
