május 18, 2025
Ismeretlen szerző
Nevelőcsaládban nőttem fel. Ők tényleg mindent megtettek értem. Kedvesek és türelmesek voltak, minden nap csomagoltak nekem ebédet, és lelkesen tapsoltak az iskolai előadásokon – még akkor is, amikor hátul álltam egy kartonfából készült fa jelmezben.
De az igazi szeretet több, mint meleg étel és udvarias taps. Az… az, amikor tudod, honnan jössz.
Senki sem mondott semmit a vér szerinti szüleimről. Az iratokban csak annyi állt, hogy teljes titoktartást kértek. Sem név. Sem születési dátum. Semmilyen történet. Csak egy üres folt ott, ahol valami hatalmasnak kellett volna lennie.
Régen azt képzeltem, talán kémek voltak. Vagy rocksztárok. Vagy eltűntek valahol a dzsungelben. Bármi jobb volt annál a gondolatnál, hogy talán egyszerűen nem törődtek velem.
Gyorsan felnőttem. Tizenöt évesen már szórólapokat osztogattam plázák előtt.
Tizenhat évesen kutyákat sétáltattam olyan embereknek, akik alig emlékeztek a nevemre. Tizennyolc évesen kávét töltöttem mogorva törzsvendégeknek, akik aprópénzben borravalóztak, és kéretlen életvezetési tanácsokat adtak.
– Édesem, te gazdag férjet kellene fogj. Szép, kedves szemed van.
Tizenkilenc évesen hivatalos barista lettem – görbe névtáblával és fejből tudott rendelésekkel. Aztán jöttek az újabb munkák. Gondozó. Postás. Kertész. Egy ideig még az autópálya melletti elütött állatokat is összeszedtem.
Ne kérdezd. Komolyan – ne.
Tudtam, hogyan éljek túl. De úgy éreztem, a balszerencse az ereimben csörgedezik.
Huszonhét évesen végre megkaptam álmaim irodai munkáját. Rendes fizetés. Szabad hétvégék. Olyan volt, mintha nyertem volna.
Ugyanazon a napon beteg lettem. Hat hónap vizsgálatok, orvosok, akik csak vállat vontak:
– Talán stressz.
Na, nem mondod.
Harmincévesen nevelőnő lettem. A másik nevelőnő azzal vádolt, hogy pénzt loptam a családtól. Nem volt igaz, de kirúgtak. Ott álltam az épület előtt egyetlen bőrönddel, a vésztartalékom a dzsekim zsebébe gyömöszölve, és egy üres tekintettel, ami kilométerekre nézett.
Aztán megcsörrent a telefonom.
– Ellie? Jake vagyok, az édesapád ügyvédje – szólalt meg egy meleg hang.
– Az én micsodám?
– Az apád, Henry. Nemrég elhunyt. Te vagy a farmja egyedüli örököse. Körülbelül harminc kilométerre van a várostól. Holnap átveheted a kulcsokat.
– Egy farm? – ismételtem. – Egy apa?
– Vér szerinti – válaszolta halkan. – Személyesen elmagyarázom a részleteket.
Aznap éjjel egy percet sem aludtam. Volt egy apám. Egy otthont hagyott rám. Először életemben volt valami, ami az enyém volt.
Amikor megérkeztem a farmhoz, csak ültem a kocsiban, bámultam a házat, a mezőket, a csendet. Egyetlen kérdés körözött a fejemben, mint egy idegesítő légy, amit nem tudtam lerázni.
Miért hagyta rám?
A ház fáradtnak tűnt. A festék pergő darabokban vált le a falakról, és gazok lepték el az udvart. De aztán megláttam az istállót. Tiszta volt. A vörös festék frissnek tűnt, az ajtók egyenesek és masszívak voltak. Olyan… büszke volt az egész.
Kíváncsian beléptem. Először a széna illata csapott meg. A padló tisztára volt söpörve. Gondosan rakott szénabálák sorakoztak a falak mellett.
Egy kosárban friss tojások – mintha valaki épp most gyűjtötte volna be őket. Egy vödör víz csillogott a sarokban, olyan tiszta, hogy inni lehetett volna belőle.
És ott voltak az állatok. A tyúkok halkan kotyogtak, szénát csipegettek. Egy nagy, barna-fehér tehén állt nyugodtan, pislogva bámult rám.
A legfurcsább mégis a kutya volt. Ott ült az ajtóban, mintha rám várt volna. A bundája kicsit bozontos volt. Leguggoltam.
– Gyere csak, fiú…
Odaballagott és megnyalta a kezem, mintha évek óta ismerne.
– Hát ez fura – mondtam halkan, körbenézve. – Ki etetett téged?
Apám halála óta már eltelt egy hét.
Szóval… ki gondoskodott eddig minderről? Csak a szomszédok lehettek.
Letettem a táskámat az ajtó mellé, és körbenéztem a házban. A por lassan kavargott a napfényben, mint lustán hulló hópelyhek.
A falon egyetlen fénykép lógott. Egy ötvenes férfi. Meleg, kedves szemekkel. Összeszorult a mellkasom, ahogy néztem – ő volt az apám.
Leültem a padlóra, és csak néztem körbe. Nem ismertem ezt az embert. Nem ismertem ezt a farmot. És mégis… nem féltem. Maradtam.
Minden reggel céllal ébredtem. Megjavítottam a kerítést, lefestettem a verandát, és megtanultam, hogyan kell tojásokat gyűjteni anélkül, hogy a tyúkok megharapnának.
Nem tudtam, honnan jön ez a tudás, de egyszerűen éreztem, mit kell tennem. Mintha bennem átkattant volna valami – egy titkos kapcsoló.
„Gazda mód: BEKAPCSOLVA.”
Épp kezdtem otthon érezni magam, amikor ő megjelent.
Linda. A szomszédom.
Először azt hittem, csak félénk. Aztán azt, hogy kicsit furcsa.
Aztán… elkezdett mindent lemásolni, amit csináltam. Na, itt kezdett igazán furcsa lenni a dolog.
– Mi a fene…? – dermedtem le a konyhaablak előtt, egy kanál müzlivel félúton a szám felé.
Előző nap festettem le a kerítést élénk sárgára. Ez volt az egyetlen festék, amit a fészerben találtam, és nem volt túl sok pénzem. Borzasztó szaga volt, de a kerítés vidáman mutatott.
Abban a pillanatban, ahogy átnéztem a telekhatáron, megpillantottam Linda kerítését. Az is sárga volt. Pontosan ugyanaz az árnyalat.
– Talán véletlen – gondoltam.
Másnap építettem egy új postaládát. Igazán büszke voltam rá – fából készült, kicsi ferde tetővel, és egy apró faragott madár ült a tetején. Egy teljes délutánba és három sebtapaszba került.
Hátraléptem, és hangosan mondtam:
– Szép munka, Ellie.
Másnap reggel kiléptem a verandára… és ott volt. Linda postaládája. Ugyanaz a forma. Ugyanaz a tető. Pontosan ugyanaz a madár.
– Ez nem lehet igaz… – morogtam, miközben görcsösen szorítottam a kávéscsészémet.
Próbáltam udvarias lenni, integettem neki, ha kint láttam. Soha nem intett vissza – csak besietett az istállójába, mintha rajtakaptam volna valamin.
Aztán jöttek a margaréták. Az én kedvenceim. Ültettem egy íves sort a bejárati lépcső mellett.
Másnap reggel?
Linda kertjében is megjelentek a margaréták. Ugyanaz az ív. Ugyanaz a kis kősor szegélyezte őket. Csak álltam az udvaron, és némán bámultam a telkét.
Figyel engem? Direkt másol?
Megpróbáltam nem foglalkozni vele… egészen a jóga reggelig.
Egy napos délelőttön kiterítettem a jógaszőnyegem a fűre, és elkezdtem a szokásos bemelegítő nyújtásokat.
Oldalra néztem – és Linda ott állt ugyanabban a pózban, bizonytalanul billegve.
Farmert viselt és egy széles karimájú kalapot. Megint másolt.
Elég volt. Elfogyott a türelmem. Átvágtattam az udvaron, és bekopogtam a fakerítéséhez.
– Linda! Beszélnünk kell!
Az ajtó lassan kinyílt. Ott állt, mozdulatlanul, csendben. A sötét szemei az enyémbe fúródtak. Tágra nyíltak, komolyak… és kissé ijedtek.
– Miért másolsz le mindent, amit csinálok? Mit akarsz tőlem?!
Nem válaszolt. Csak hátralépett, és enyhén bólintott.
Követtem őt a házába. És akkor megláttam őket.
Levelek. Tucatjával. Szétszórva az asztalon.
Mind nekem címezve.
– Mik ezek? – kérdeztem halkan.
Linda felemelte a legfelső levelet, és remegő ujjaival átnyújtotta nekem. Kinyitottam.
„Drága Ellie,
Nem tudom, hogyan beszéljek veled. Azt sem tudom, hogy egyáltalán hallani akarod-e, amit mondok.
De én… én vagyok az anyád. Apád közelében éltem. Soha nem váltunk el hivatalosan, de külön éltünk. Amikor megszülettél, én… más voltam.
Autizmusom van.
Az élet túl sok volt nekem. Apád úgy döntött, jobb lesz, ha egy stabil, szerető család nevel fel téged. De én mindig tudtam rólad. És amikor meghalt, én gondoskodtam a farmról. Aztán megjelentél te…
Nem tudtam, hogyan közeledjek hozzád. Mit mondjak.
Ezért hát elkezdtem azt csinálni, amit te.
Ez volt az egyetlen módja annak… hogy közel legyek hozzád.”
Újra elolvastam. Aztán megint. Csak bámultam a sorokat.
– Te… – néztem fel.
Ott állt mozdulatlanul. Alig lélegzett. Kezem egy régebbi levélért nyúlt. Egy fénykép csúszott ki belőle. Fiatal Linda egy kisgyereket tartott a karjában – mindketten mosolyogtak.
– Ez…?
– Ő a lányom. Ellie.
– Én?
– A lányom – ismételte halkan. – Te vagy Ellie.
Valamiért – nem tudom, miért – megfordultam, és rohanni kezdtem. Vissza az udvaromba. El a margaréták mellett. El a postaládám mellett.
És sírtam. Nem tudtam, hogyan kéne bármit is helyrehozni. Nem tudtam, készen állok-e rá.
Eltelt néhány nap.
Benn maradtam a házban. Nem olvastam, nem ittam kávét, a margarétákat sem öntöztem meg. Csak feküdtem a kanapén, és néztem, ahogy az árnyékok lassan kúsznak a mennyezeten – hátha kiadnak valami értelmeset.
Nem voltam beteg. Nem úgy, ahogy egy orvos meg tudta volna gyógyítani. Ez az a fajta fájdalom volt, ami úgy tölti ki a mellkast, hogy közben minden súlytalan és mégis nehéz.
Azt hittem, ha megtudom az igazat, végre békét találok.
De a lezárás helyett… egy anyát találtam. És ez jobban összetört, mint az összes év, amit kérdésekkel töltöttem.
Aztán, egy reggel, kinyitottam a bejárati ajtót. Egy köteg vastag boríték várt ott csendesen, madzaggal átkötve.
Reszkető kezekkel vittem be. Minden borítékon egy évszám állt. Egy levél minden egyes évre az életemből. Harminc levél.
Elolvastam az elsőt. Aztán a másodikat. Aztán az összeset.
Mindegyiket kézzel írta – apró, gondos betűkkel. Volt, amiben rajz volt. Másban elszáradt virágszirmok. Mind tele volt érzésekkel, csodálattal, szomorúsággal… és szeretettel.
Olyan sok szeretettel.
Linda minden évben írt nekem – születésnapokra, iskolakezdésekre, egyetemre, amiről nem is tudta, hogy félbehagytam. Mindezt elképzelte, vágyakat küldve a semmibe.
Minden egyes oldalon sírtam. Zokogtam. Mert életemben először nem éreztem magam elfeledettnek.
A harmadik reggelen újra kinyitottam az ajtót.
A virágágyások öntözve voltak. Az állatok etetve. Az udvar frissen söpörve.
Egy befőttes üveg mellé egy összehajtott cédula volt tűzve a verandán.
„A tejet betettem a hűtőbe.
Szeretettel: Anya”
Anya.
A cédulát a kezemben tartottam, és csak bámultam azt az egyetlen szót.
Először… nem tűnt képzeltnek. Volt egy anyám – egy csendes, bonyolult, esetlen nő, aki nem szavakkal szeretett, hanem levelekkel és apró gesztusokkal.
És akkor megértettem… lehet, hogy nem is ő hibázott. Talán csak az élet – ahogy összetört, mielőtt még bármit együtt tarthattunk volna.
Apám bűntudata most már bennem él – ezekben a falakban, ebben a földben, a csendben, amit maga után hagyott. De bennem ott a lehetőség… hogy újraírjam a végét.
Akkor és ott döntöttem.
Kiléptem a reggeli napfénybe. Mezítláb, mint mindig.
Linda a kertjében volt. Egy bizonytalan jóga pózban egyensúlyozott, napkalapja majdnem az arcába csúszott. De próbálkozott. Még mindig próbálkozott.
Összeszorult a szívem. A kerítés felé indultam.
– Ez… a harcos póz. Nekem sem a kedvencem – szólaltam meg.
Megmerevedett, majd lassan felém fordult. Egy apró, félénk mosoly jelent meg az ajkán.
– Jól csinálod – tettem hozzá. – De kalap nélkül jobban megy majd.
Levette, kisimította az ujjával a karimáját, majd óvatosan letette a fűre. Aztán beleállt a fa pózba. Megingott, és oldalra dőlt.
Felnevettem. Először napok óta.
– Na jó – mondtam, közelebb lépve a kerítéshez. – Kössünk alkut. Megmutatok egy pózt, és megpróbálod. De… többé semmilyen postaláda másolás.
– Rendben – suttogta.
– Lazíts az ujjaidon, úgy könnyebb lesz.
És ott álltunk – ketten. Végre ugyanazon az oldalon. Ugyanaz alatt az ég alatt. Egy kicsit esetlenül. Egy kicsit bizonytalanul.
De már nem egyedül.
Később teát főztünk nálam. A levélből előkerült fotóra mutattam.
– Ez a kép… tényleg te vagy?
Bólintott.
– És a lányom Ellie. Te és én.
– Elolvastam az összes levelet. Köszönöm, anya.
Két kézzel szorította a teáscsészét.
– Holnap… megpróbálhatnám azt a pózt is? Tudod, amelyikben a láb a levegőben van?
Bólintottam. Mindketten elmosolyodtunk. Aztán nevettünk. És valahogy, úgy tűnt… az élet újra kezd színes lenni.
És tudod mit?
Az a sárga kerítés már nem is tűnt olyan furcsának.
