Az esküvőnk napján a vőlegényem lánya egy cetlit csúsztatott a kezembe: „Ne menj hozzá az apámhoz. Hazudik neked”

Az esküvőnek az életem legvarázslatosabb pillanatának kellett volna lennie. Legalábbis ezt mondták mindenkinek: az anyám, a koszorúslányok, sőt még a pékségben várakozó idegenek is.

„Olyan érzésed lesz, mintha hercegnő lennél,” mondták. „Minden tökéletes lesz.”

És én elhittem nekik. Végül is Markhoz készültem hozzámenni.

Mark volt minden, amiről valaha álmodtam. Gondoskodó. Kedves. Figyelmes. Olyan férfi, aki mindig emlékezett, hogyan szeretem a kávémat, és minden reggel küldött egy „Jó reggelt” üzenetet.

Két éve találkoztunk egy könyvesboltban. Épp a felső polcról próbáltam leemelni egy regényt, amikor ott termett mellettem egy fellépő létrával.

„Segítsek?” — kérdezte, és mosolygott.

Ez volt Mark. Mindig figyelmes és jelen volt.

Korábban már volt házassága. Felesége, Grace, három évvel ezelőtt hunyt el, hosszú rákbetegség után. Egyszer késő éjszaka elmondta, hogy nem hiszi, hogy valaha újra beleszeretne valakibe.

„Aztán találkoztam veled” — mondta, miközben szorította a kezem. — „És eszembe jutott, milyen érzés élni.”

Nyolc éves lánya volt, Emma.

Amikor először mutatott be, felmért végig, és megkérdezte: „Szereted a dinoszauruszokat?”

„Imádom a dinoszauruszokat” — válaszoltam.

„Jó. Akkor barátok lehetünk.”

Gyorsan kialakult a kapcsolatunk. Kért, hogy segítsek a házi feladatában, és vasárnap délután sütöttünk együtt sütiket. Úgy szerettem, mintha a sajátom lenne. Épp ezért ütött olyan erősen, ami az esküvőnk napján történt.

Az esküvő reggelén káosz volt a házban. A rokonok mindenhol sürögtek-forogtak. Az anyám a virágokkal bajlódott, Mark nővére utolsó pillanatban intézkedett.

Én a hálószobámban álltam a köntösömben, és a szekrényajtóra akasztott menyasszonyi ruhámat néztem. Gyönyörű volt: elefántcsont csipke, finom gyöngyökkel díszítve.

Az a pillanat, amiről egész életemben álmodtam, végre elérkezett, és a szívem úgy telt meg, ahogy korábban soha.

Megbeszéltük Markkal, hogy nem látjuk egymást a ceremónia előtt. A romantikus pillanatot az oltárnál akartuk megélni. Így ő a vendégszobában készült, én pedig a hálószobánkban maradtam.

Épp a tükör előtt álltam, a ruhámat tartva, amikor kinyílt az ajtó.

Emma lépett be. Nyugtalan volt. Arca sápadt, szemei vörösek voltak. Még pizsamában volt. Letettem a ruhát, és leguggoltam hozzá.

„Emma, drágám, mi a baj?”

Nem válaszolt. Csak odasétált hozzám, apró keze ökölbe szorítva a gyűrött papírdarabot. A tenyerembe nyomta, ujjai remegtek.

„Mi ez?”

Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, majd becsukta. Állkapcsa remegett, aztán megfordult, és kifutott a szobából. Ott álltam zavartan, a papírt bámulva a kezemben. A szívem már hevesen vert.

Valami nincs rendben.

Lassan kinyitottam a cetlit. Gyermeki, gondosan írt kézírásával ez állt:

„Ne menj hozzá az apámhoz. Hazudik neked.”

A szívem megállt. A papír, amely az ujjaim miatt kissé nedves volt, remegett, miközben újra próbáltam elolvasni.

Mit jelent ez? Kezem újra remegni kezdett. Lefeküdtem az ágy szélére. Miről hazudik? Hogy szeret engem? Hogy feleségül akar venni?

Az elmém gyorsan átfutott minden beszélgetést, amit Markkal valaha folytattam. Kihagytam valamit?

A sarokban lévő liliomok illata, amit a finom édességük miatt választottam, hirtelen elviselhetetlen lett. Egyetlen izzadtságcsepp csorgott a hátamon.

Rosszul éreztem magam. Beszélnem kellett Emmával.

Megtaláltam a folyosón, a földön ülve, térdeit a mellkasához húzva.

„Emma” — szóltam gyengéden, leülve mellé. — „Nézz rám, drágám.”

Fejét felemelte. Arcát könnycsíkok tarkították. Felmutattam a cetlit.

„Mit akartál ezzel mondani?”

„Nem mondhatok el mindent. De hallottam, ahogy apu tegnap a telefonban beszélt. Olyasmit mondott… rólad.”

„Olyasmit, mint…?”

„Olyasmit… rólad.”

„Sokszor mondta a nevedet. És aggódónak tűnt.”

„Aggódónak hogyan?”

„Mintha titkolna valamit.”

A szívem hevesen vert. „Azt mondta, hogy nem szeret engem?”

„Nem. De nem is tűnt boldognak.”

Úgy éreztem, a talaj kicsúszott a lábam alól.

„Emma, hallottál még valamit?”

„Mintha titkolna valamit.”

Rázta a fejét. „Hallottam a neved, és azt, hogy félt. Aztán csend lett, és bemenekült az irodájába.”

Félt. Ez a szó visszhangzott a fejemben.

Közelebb hajoltam, gyengéden nyomva: „Drágám, biztos, hogy ez minden, amit hallottál? Tudsz még valamit mondani?”

Elkerülte a tekintetemet. Aztán, szó nélkül, felállt és elfutott a folyosón.

Ott ültem zavarodottan, a cetli még mindig összegyűrve a kezemben. A hátrahagyott csend fojtogató volt.

Mit tehettem volna? Felhívhattam Markot. Szembesíthettem volna azonnal.

De mi van, ha semmi nincs? Mi van, ha félreértettem, és tönkretettem az esküvőnket?

Vagy mi van, ha van valami?

Végre felvettem a lélegzetet, rövid, remegő sóhajokkal. Végiggondoltam minden közös pillanatunkat: a nevetést, a tekintetét, ahogy rám nézett, mintha én lennék a világ egyetlen embere.

Ez nem lehetett mind hazugság. Ugye?

Feltehettem volna a telefonom, a Mark neve fölé emeltem az ujjamat. Aztán letettem.

Nem, végigcsinálom a ceremóniát. Figyelni fogok rá. És ha valami rossznak tűnik, tudni fogom.

Bíznom kellett az ösztöneimben.

Felkaptam a menyasszonyi ruhát. Kezem még mindig remegett, de erőt vettem magamon, és felvettem.

Amikor a tükörbe néztem, alig ismertem rá magam. Olyan voltam, mint egy menyasszony. De úgy éreztem, csapdába lépek.

Az egyház gyönyörű volt. Mindenhol fehér virágok. Lágy zene szólt. A napfény beszűrődött a színes üvegablakon. A sor végén álltam, apám karját a sajátomhoz fűzve.

„Készen állsz, drágám?”

Nem voltam. De bólintottam.

A zene változott. Az ajtók kinyíltak.

És akkor megláttam Markot. Az oltárnál állt, annyi szeretettel a szemében nézett rám, hogy majdnem teljesen elfeledtem a cetlit. Majdnem.

Ahogy végigsétáltam a folyosón, újra és újra Emma szavai jártak a fejemben: „Hazudik neked.”

De Mark nem úgy nézett ki, mint aki hazudik. A szeme csillogott, mosolya őszinte volt.

Amikor az oltárhoz értem, megfogta a kezem, és suttogta: „Gyönyörű vagy.”

Emma az első padsorban ült, figyelt engem. Arca sápadt és ideges volt. Egy apró mosolyt küldtem felé. Ő nem mosolygott vissza. A ceremónia elkezdődött. Az anyakönyvvezető a szerelemről és az elköteleződésről beszélt.

„Hazudik neked.”

Alig hallottam a fogadalmakat.

Mark elmondta a sajátját, én a magamét. Gyűrűt cseréltünk. Megcsókolt, mindenki tapsolt.

De a kétely továbbra is ott maradt, folyamatosan emésztett.

A fogadáson nem tudtam figyelni. Az emberek folyamatosan gratuláltak. Anyám átölelt, a barátaim fényképeket készítettek. Mosolyogtam és nevettem, mintha minden rendben lenne. De belül széthullottam.

Folyamatosan Markot figyeltem, jeleket keresve. De mindössze egy boldognak tűnő férfit láttam.

Végül, egy csendes pillanatban, magához húzott.

„Hé, minden rendben? Olyan vagy, mintha máshol járna a gondolatod.”

A valódi igazság akaratlanul kicsúszott a számon: „Emma ma reggel adott nekem egy cetlit. Azt mondta, ne menjek hozzá. Azt mondta, hazudsz nekem.”

Mark szeme elkerekedett hitetlenkedésében. „MIT?”

Kivettem a gyűrött cetlit a táskámból, és odaadtam neki.

„Azt mondta, ne menjek hozzá.”

„Catherine, nem értem. Nem hazudok neked.”

„Akkor miért mondta ezt? Tegnap hallotta, ahogy telefonálsz.”

Ő valóban zavartnak tűnt. „Telefonon? Épp a nővéremmel beszéltem…” Megállt. Az arckifejezése megváltozott. „Ó, nem.”

„Mi történt?”

„Azt hiszem, Emma meghallott valamit, amit nem kellett volna.”

„Mit mondtál, Mark?”

„Azt hiszem, Emma meghallott valamit, amit nem kellett volna.”

„Hadd beszéljek vele. Kérlek.”

Megtaláltuk Emmát egyedül, az egyik asztalnál ülve. Mark leguggolt a székéhez.

„Emma, drágám. Beszélhetünk?”

Feltekerte a tekintetét, szeme könnyes volt.

„Miért adtad Catherine-nek azt a cetlit?”

„Mert hallottam, apu. Telefonon. Róla beszéltél.”

„Mit mondtál?”

„Azt mondtad, szereted Catherine-t, de féltél.”

Mark arca meglágyult. „Ó, Emma.”

„Azt mondtad, nem akartad, hogy lecseréljenek!” — kitört belőle a sírás, végre elmondva, mit hallott, és mit érzett nyolcéves szíve a felnőtt beszélgetésből.

Mark magához ölelte. „Ez jutott eszedbe? Hogy lecseréllek?”

Ő bólintott a mellkasához simulva, zokogva.

„Emma, hallgass rám” — mondta Mark, minden szavában az érzelem hallatszott. — „Tegnap beszéltem Lisa nénivel. Elmondtam neki, hogy Catherine-t mindennél jobban szeretem. De azt is elmondtam, aggódom, hogy egyszer esetleg lesz másik gyermekünk, mert nem akartam, hogy úgy érezd, már nem te vagy az első számú számomra.”

„Másik gyermek?”

„Igen, kicsim. Catherine-el beszéltünk róla, hogy talán a jövőben lehet közös gyermekünk. És attól féltem, hogy ha lesz, azt gondolnád, kevesebbet szeretek téged. Ettől féltem, Emma. Attól, hogy megbántalak.”

Emma arca elernyedt. „Nem félsz Catherine-től?”

„Nem, kicsim.”

„Nem fogsz elfelejteni engem?”

„Sohasem, drágám. Mindig a lányom maradsz… mindig. A szeretet nem darabolódik. Nő.”

Letérdeltem melléjük, könnyeim folytak. „Emma, nem azért vagyok itt, hogy elvegyem az apádat. Azért vagyok itt, hogy mindkettőtöket szeressem. Mindig a család része leszel… és ha valaha lesz gyermekünk, neki a legjobb nagytestvére lesz a világon.”

Ő karjaiba zárta mindkettőnket, zokogva. „Sajnálom. Félreértettem.”

„Semmi baj, kicsim” — mondta Mark. „Te vagy a szívem egésze, Emma. Te és Catherine.”

És először az egész nap során úgy éreztem, lélegezhetek.

Később éjjel a verandán ültünk, Emma közöttünk.

„Van egy ötletem” — mondta Mark hirtelen.

„Mi?”

„Szeretnék új fogadalmakat tenni. Itt, csak hárman.”

Mosolyogtam. „Tetszik.”

Mark először Emmához fordult. „Emma, drágám, fogadom, hogy mindig téged helyezlek előre. Hallgatlak, amikor félsz. Soha nem engedem, hogy kevesebbnek érezd magad, mint az egész világom.”

Emma letörölte a könnyeit. „Szeretlek, apa.”

Aztán Mark hozzám fordult. „Catherine, fogadom, hogy mindent beleadok, hogy szeresselek. Hogy életet építsünk együtt. Hogy a félelem soha ne álljon az őszinteség útjába.”

Én megfogtam a kezét. „És én fogadom, hogy mindkettőtöket szeretem. Türelmes leszek. Figyelek. És soha nem engedem, hogy a kétely szétszakítson minket.”

Emma ránk nézett.

„Én is tehetek fogadalmat?”

„Természetesen” — mondtam.

„Fogadom, hogy próbálkozom. Hogy bízom bennetek. Hogy nem leszek annyira félős.”

Mark megcsókolta a fejét. Sokáig ültünk ott hárman a csillagok alatt, ölelve egymást. Az esküvő nem volt tökéletes. De valós volt. Mert a szeretet nem helyettesíti a múltat. Magában foglalja.

Olvasd tovább

A szomszédom szemétlerakóvá változtatta a kertemet ezért vittem neki egy „ajándékot”, amit soha nem fog elfelejteni

Nyugdíjas vagyok, 73 éves, és kerekesszékben élek.

Az emberek látják a széket, és azt gondolják, hogy az életem beszűkült.

Nem így van.

Ez az udvar a békém.

Az egész világom ide költözött.

Elöl két fiatal juharfám van, az oldalon három öreg, erős örökzöld, és egy kis kert, amit úgy ápolok, mintha az elsőszülöttem lenne.

Még télen is kinn vagyok.

Bekerítem a fákat, hogy a hideg ne repessze meg őket. Lesöpöröm a havat az örökzöldekről, hogy az ágak ne törjenek. Gondosan szóróm a sót a járdán. Minden reggel feltöltöm a madáretetőt.

A pintyek és a kardinálfélék pontosan érkeznek, mintha belépnének a munkahelyükre.

Egy zsíros elviteles zacskó az erkélyem előtt.

Ez az udvar a békém.

Az én „még itt vagyok”.

Szóval amikor megjelent a szemét, az személyes sértésnek tűnt.

Eleinte kicsi volt.

Egy üres energiaitalos doboz, félig eltemetve a hóban a sétányom mellett.

Egy zsíros elviteles zacskó az erkélyem előtt.

Néhány hónappal korábban egy fiatal nő költözött oda.

Néhány összegyűrt szalvéta a bokrainkon.

Morranva felvettem, és magamnak azt mondtam, biztosan egy tizenéves dobta el.

Aztán újra megtörtént.

És újra.

Műanyag villák. Összegyűrt blokk. Cigicsikkek.

Mindig kihangosítva telefonált.

Mindig ugyanabba az irányba: a bérház határához.

Néhány hónappal korábban egy fiatal nő költözött oda.

Talán a húszas évei végén járt.

Szép autó. Szép ruhák. Szép telefon.

Nem túl kedves hozzáállás.

Nem azért, mert féltem.

Mindig kihangosítva telefonált.

Zene szól. Hangos hang. Olyan ember, aki úgy viselkedik, mintha a járda színpad lenne.

Nem integetett. Nem köszönt. Átment rajtam, mintha csak egy kerti dísz lennék.

Mégis felvettem a szemetet.

Csendben.

Reggelre az udvarom olyan volt, mint egy képeslap.

Nem azért, mert féltem.

Mert sok évet éltem, és tudom, hogy néhány harc nem éri meg a vérnyomásomat.

Aztán egy éjszaka hatalmas hó esett.

Sűrű, csendes, tökéletes.

Reggelre az udvarom olyan volt, mint egy képeslap.

Csak a szemét tartalma szétterítve a hóban.

Tiszta, érintetlen, fehér.

Kigurultam a kávésbögrémmel a pohártartóban és a seprűvel az ölemben, készen arra, hogy letöröljem a havat az örökzöldekről.

Elfordultam a juharfáim felé.

És megálltam.

Az a két fiatal fa alatt? Valaki az egész szemetesét kiöntötte.

Rothadó és savanyú sör a tiszta téli levegőben.

Csak a tartalom, szétterítve a hóban.

Kávézacc, nedves papírtörlő, ételmaradék, ragacsos csomagolóanyagok, csontok, valami sötét, nyálkás valami, amit nem vizsgáltam meg.

A fehér fa védőburkolatokra fröccsent, mintha festéket dobtak volna rá.

A szag megütött.

Rothadó és savanyú sör a tiszta téli levegőben.

Kigurultam közvetlenül az ajtaja elé.

Ott ültem a székemben, szívem zakatolt, és a tönkrement hóra, valamint a koszos fa védőburkolatokra néztem.

Követtem a nyomokat a hóban.

Lábnyomok vezettek a szomszéd kapujától egyenesen a fáimhoz és vissza.

Semmi kétség.

Ez volt az a pillanat, amikor a türelmem meghalt.

Csak hunyorogva nézett rám, mintha felébresztettem volna.

Kigurultam az ajtaja elé.

Kopogtam.

Egy perc múlva az ajtó résnyire kinyílt.

Leggingsben és rövid pulóverben állt, haja kócos kontyban, telefon a kezében.

Még csak nem is köszönt.

„Az egész udvaromon van.”

Csak hunyorogva nézett rám, mintha felébresztettem volna.

„Ja?” – mondta.

„Jó reggelt” – mondtam. „Beszélnünk kellene a szemetéről.”

A szemöldöke felhúzódott.

„Az enyémről?”

Blink.

„A szemétről” – mondtam, hangomat szinten tartva. „Az egész udvaromon van. A fáim alatt.”

Rám meredt.

Figyeltem, ahogy pörögnek az agytekervényei.

Aztán vállat vont.

„És akkor mi van?” – mondta.

„Nem dobhatod csak úgy ki—”

Blink.

„Ez az én tulajdonom” – mondtam. „Átgyalogoltál rajta. Látszanak a lábnyomaid a hóban.”

Megforgatta a szemét.

„Kint van” – mondta. „Nyugi. Csak szemét. Takard el.”

Összeszorítottam az öklöm.

És ő vigyorgott.

„Gondoskodom erről az udvarról” – mondtam. „Azok a fák fiatalok. Nem dobhatod ki csak úgy—”

„Úristen” – vágott közbe nevetve. „Komolyan mondod? Te vagy a kertőr?”

„Ez az én tulajdonom, és tisztán tartom.”

Ráhajolt az ajtófélfára, végigmért.

Aztán a tekintete a kerekesszékemre esett.

Éles mosolyt villantott.

És vigyorgott.

„Úgyis kinn vagy minden nap” – mondta. „Körbefordulsz, piszkálod a földet. Úgy teszel, mintha a kis udvarod teljes munkaidős állás lenne.”

„Ez a munkám” – mondtam. „Így tartom—”

„Ja, ja” – integetett a kezével. „Nézd, Nagypapa, nyugdíjas vagy. Végtelen időd van. Ha annyira zavar a szemetem, takarítsd el.”

„Hallottad.”

Mosolygott, élesen.

„Mi baj lenne azzal, ha a szemetem is kivennéd?”

Valójában felnevettem.

„Hogy érted?” – kérdeztem.

„Hallottad” – mondta. „Unatkozol. Úgyis kinn vagy. Vidd el a szemetem is a tiéddel. Win-win.”

„Nem kellett volna zavarjalak.”

Nem csak a szavak bántottak. Hanem az, hogy mennyire könnyedén mondta.

Mintha az időm, az életem, a terem semmit sem jelentene.

Lélegeztem.

Aztán még egyet.

Majd mosolyogtam.

Nem azt a kedves mosolyt. Hanem azt, ami azt jelenti: „Ez a beszélgetés véget ért.”

Aztán visszagurultam haza.

„Természetesen” – mondtam halkan. „Igazad van. Nem kellett volna zavarnom.”

A gőgös kis vigyora nőtt.

„Tudtam, hogy ide fogsz eljutni” – mondta, és becsapta az ajtót az arcom előtt.

Ott ültem egy pillanatra a verandáján.

Hagytam, hogy a hideg levegő kitisztítsa az agyam.

Már több mint 30 éve élek a bérház mellett.

Aztán visszagurultam haza.

Nem dühösen.

Koncentráltan.

Mert amint a székemet a saját kocsifeljárómra fordítottam, egy nagyon világos terv körvonalazódott.

Látja, amit ő nem tudott?

Ő szereti azt az udvart.

Már több mint 30 éve élek a bérház mellett.

A tulajdonos, Tom, a legöregebb barátom.

Együtt nőttünk fel. Közösen építettünk egy fakunyhót. Széttörtük az anyja jó edényeit, miközben a nappaliban fociztunk.

Ő elköltözött a városból, de megtartotta a házat bérleményként.

Imádja ezt az utcát.

Aztán bevágtam magam a kis irodámba.

Mindenről beszélünk minden héten.

Bementem és készítettem magamnak egy szendvicset.

Aztán bevágtam magam a kis irodámba.

Elővettem a mappát, amit mindenhez tartok.

Kinyomtattam a legjobb képeket színesben, és gondosan egy halomba rendeztem.

Az első héten, amikor a szemete megjelent, készítettem néhány fényképet.

A második héten még többet.

A harmadik hétre már volt egy kis szemét-fotóalbumom.

Dátumok. Idők. Tárgyak. Lábnyomok a hóban.

A legjobbakat színesben kinyomtattam, és gondosan egy halomba rendeztem.

A tetejére egy cetlit tettem:

„Szia Tom. Sajnálom, hogy zavarlak, de úgy tűnik, a bérlőd félreérti, mit jelent a ‘szemét elszállítása’. Lásd melléklet. – J.”

Tíz perccel később Tom felhívott.

Átnéztem a jegyzetet tartalmazó halmot, beszkenneltem, és mindent elküldtem e-mailben Tomnak.

Aztán kinyomtattam egy második példányt.

Beletettem egy kis egyszerű dobozba.

Lefeküdtem, ellenőriztem az e-mailemet.

Tíz perccel később Tom felhívott.

„Havi bérletben van.”

„Mondd, hogy ez vicc” – mondta azonnal.

„Bárcsak mondhatnám” – feleltem.

„HETEK óta takarítod ezt?” – kérdezte. „Miért nem szóltál hamarabb?”

„Nem akartam zavarni” – mondtam. „Azt hittem, talán abbahagyja.”

Elcsendesedett. Amikor újra megszólalt, a hangja feszes volt.

„Havi bérletben van” – mondta. „Aláírt egy záradékot az udvar gondozásáról. Amint hazaérek, felhívom.”

Amikor meglátta, felnyögött.

„Biztos vagy benne?” – kérdeztem. „Nem akarok drámát. Csak az udvaromat szeretném visszakapni.”

„Biztos vagyok” – mondta. „Ha téged tiszteletlenül kezel, engem is tiszteletlenül kezel. Én intézem.”

Letettük a telefont.

A kinyomtatott halmot a kis dobozba csúsztattam, becsuktam, és átgurultam a szomszédhoz.

Ő félig nyitotta ki az ajtót, a telefon még a kezében.

Amikor meglátott, felnyögött.

„Hoztem egy kis ajándékot.”

„Úristen, megint?” – mondta.

Szélesen mosolyogtam.

„Bocsánatot szerettem volna kérni” – mondtam. „A korábbiért. Igazad volt. Nem kellett volna ekkora ügyet csinálnom belőle.”

Ő elégedetten vigyorgott.

„Tudtam, hogy megnyugszol” – mondta.

„És” – tettem hozzá, a dobozt felemelve – „hoztam egy kis ajándékot. Hogy elsimítsuk a dolgokat.”

Visszagurultam haza.

Ő a dobozt úgy méregette, mintha alá lenne rendelve.

„Ennyi?” – mondta. „Olyan apró.”

„Sok energiát fektettem bele” – mondtam. „Szerintem tényleg tetszeni fog, ami benne van.”

Kivette tőlem.

„Mindegy” – mondta, és becsapta az ajtót.

Visszagurultam haza.

Az ajtaja kitárult.

Letelepedtem a nappali ablakába, ami az ő házukra nézett.

Kinyitottam egy hideg sört, amit félretettem.

Hosszan kortyoltam.

Vártam.

Nem tartott sokáig.

Az ajtaja annyira kitárult, hogy nekicsapódott a falnak.

„Valami baj van az ajándékkal?”

Kirohant, arca vörös, a dobozt összenyomva a kezében, a másikban a telefon.

Beleviharzott az udvaromba anélkül, hogy ránézett volna. Csak hallottam:

„MIT CSINÁLTÁL?!”

Vettem még egy kortyot.

„Jó reggelt” – mondtam. „Valami baj van az ajándékkal?”

Közel jött, és a telefonjával hadonászott felém.

„Ez csak szemét!”

„A tulajdonosom hívott!” – kiáltotta. „Azt mondja, a hét végéig ki kell költöznöm! Azt mondta, hívja a rendőrséget, ha még egyszer a te tulajdonodra dobok bármit! Kitettél az utcára?”

„Igen” – mondtam.

Blink.

Mintha nem számított volna rá, hogy csak… bevallom.

„Megőrültél?” – üvöltötte. „Ez csak szemét!”

Látta a fényképeket.

„Ez az én udvarom” – mondtam. „És a te aláírásod a bérleti szerződésen.”

Rázta felém az összenyomott dobozt.

„Mi volt ez?” – kérdezte. „Valami fenyegetés?”

„Egy másolat” – mondtam. „Arról, amit a tulajdonosodnak küldtem.”

Újra kinyitotta a dobozt, mintha a tartalma megváltozott volna.

Látta a fotókat. A dátumokat. A cetlit.

„Viccesnek hiszed magad?”

A saját neve egy nedves borítékon, középen.

„Beállítottál.”

Ráztam a fejem.

„Nem” – mondtam. „Te állítottad be magad, amikor a szemetedet a fáim alá dobtad. Én csak… szépen becsomagoltam.”

Rám meredt.

„Viccesnek hiszed magad?” – köpött. „Hősnek képzeled magad? Csak egy keserű öregember vagy a székében, akinek nincs jobb dolga.”

Úgy nézett, mintha meg akarna ütni.

Éreztem egy pillanatra a haragot.

Aztán elmúlt.

Már rosszabbat is mondtak rám jobb emberek.

„Én egy férfi vagyok, aki udvariasan kérte, hogy hagyd abba” – mondtam. „Te azt mondtad, az életem értéktelen, az udvarom a te szemeted. Szóval az időmet úgy használtam, ahogy mondtad.”

Semmi sem jött ki a száján.

De félt is.

„Tudod, mennyire nehéz most lakást találni?” – csattant fel. „Tudod, mit tettél velem?”

„Tudod, mennyire nehéz egy életet építeni, amikor a tested fele feladja?” – kérdeztem. „Tudod, milyen érzés, amikor az egyetlen dolog, amiről még gondoskodni tudsz, szemetesnek van kezelve?”

Kinyitotta a száját.

Semmi sem jött ki.

„Péntekig el kell költöznöd.”

„Ha ma reggel azt mondtad volna, ‘bocs’, és kitakarítottad volna? Nem lennénk itt.”

Rám meredt.

Aztán az arca valami csúnyává torzult.

„Ez még nem ért véget” – mondta.

„De igen” – mondtam nyugodtan. „Péntekig el fogsz költözni.”

Dühösen elviharzott, valakivel a telefonján kiabált.

Ajtókat csapott.

Befejeztem a söröm.

Figyeltem a havat.

A következő napokban cirkusz volt.

A barátai jöttek-mentek.

Dobozok halmozódtak.

Ő ajtókat csapott, olyan hangosan káromkodott, hogy a postás is hallotta, és többször drámai telefonhívást bonyolított a verandán, amit szerintem tőlem való megfélemlítésnek szánt.

Éjjel új hó esett.

Ők nem.

Péntek délután egy teherautó elhajtott a járdáról.

A redőnyei nyitva, az ablakok üresek voltak.

A ház újra csendes lett.

Másnap reggel kigurultam.

Éjjel friss hó esett.

Hónapok óta először nem szagolt szemét.

Az udvar tiszta volt.

Nem voltak dobozok, zacskók, cigicsikkek, vagy rothadó étel szanaszét.

Csak a két fiatal juharfám állt a hidegben, becsomagolva és biztonságban.

Egy kardinálfaj ült egy ágon fölöttem, megrázott egy kis havat.

Letöröltem a hókupacot az örökzöldekről, és belélegeztem a hideg levegőt.

Hónapok óta először nem szagolt szemét.

Lehet, hogy kerekesszékben vagyok, de nem vagyok senki hulladékgyűjtője.

Ott ültem egy percig, hagyva, hogy a csend belém szívódjon.

És arra gondoltam:

Lehet, hogy öreg vagyok.

Lehet, hogy kerekesszékben vagyok, de nem vagyok senki hulladékgyűjtője.

Hacsak nem én választom.

Még mindig van elég energiám a szemét elvitelére.

És ha a kertemet a te szemétledobódnak használod?

Nos.

Még mindig van elég energiám a szemét elvitelére.

Olvasd tovább

Kiálltam egy idős takarítónő mellett a szupermarketben. Másnap meghallottam a nevemet a hangosbemondóban

Keddenként a kórházi menza korábban zárt. Csak ezért tértem be a lakásom melletti boltba – még mindig a nővéri egyenruhában, a hajam fonatba tekerve, és a cipőm ragadt valamitől, amiről inkább nem is akartam tudni. A hely szokatlanul csendes volt, a polcok félig üresek, a neonfények zümmögése élesebben hasított a levegőbe, mint illett volna. Fogtam egy bevásárlókocsit, beledobtam néhány csirkecombot, egy zacskó fagyasztott brokkolit és egy adag jázminrizst. Csak egy meleg vacsorára, egy puha kanapéra és tizenöt percre vágytam, amikor senkinek nincs szüksége rám.

Már majdnem a kasszánál voltam, amikor meghallottam – előbb egy loccsanást, aztán egy éles nevetést, amely szinte elvágta a levegőt. Bekanyarodtam a következő sorba. Ott állt egy nő – fekete kabátban, designer magassarkúban –, mellette egy felborult latté és egy félig teli felmosóvödör. Magas volt, tökéletesen sminkelt, és olyan ember benyomását keltette, aki megszokta, hogy mások térnek ki az útjából.

Közelében ott állt Ruth. Kissé görnyedt, kifakult kék takarítói egyenruhát viselt, kezében a felmosó nyele remegett, ahogy lélegzett. Ősz göndör hajtincsei kibújtak a sötétkék sapka alól. Lassan mozgott, óvatosan – mint valaki, akit túl sokszor hibáztattak olyasmiért, ami nem az ő vétke volt. Azonnal felismertem. Évek óta dolgozott itt, szinte a bolt állandó része volt a mindennapjaimnak. A szomszédos társasházban laktam, és gyakran láttam, amint hajnalban érkezik a buszhoz vagy segít kipakolni az árut.

Egyszer, talán egy éve, észrevettem, hogy a könyökét fogja, mintha fájna. Papírtörlőt szorított rá – a barna, durva fajtát, amit az alkalmazotti mosdókban használnak.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle óvatosan.

Mosolygott, bólintott, de én akkor is odaléptem, és azt tanácsoltam, hogy tegyen rá jeget, amint hazaér – vagy előbb, ha tud.

Emlékszem, a szeme elkerekedett – mintha nem szokta volna meg, hogy valaki észrevegye a fájdalmát. Megköszönte halkan: „Isten áldja magát”, majd visszatért a kocsik törölgetéséhez.

Most azonban a nő, aki előtte állt, élesen rásziszegte:

– Nézze már, hová teszi azt a mocskos felmosót! Majdnem tönkretette a táskámat!

– Nagyon… nagyon sajnálom, asszonyom – rebegte Ruth, a hangja olyan törékeny volt, mint egy megpendített hegedűhúr. – Én nem akartam…

De mielőtt befejezhette volna, a nő odébb rúgta a vödröt a hegyes sarkú cipőjével. A víz kiömlött, szennyes hullámban terjedt szét a padlón. Ruth hátrébb lépett, a kezét a szájához kapta. A szégyen, ami az arcán megjelent, úgy csavarta meg a gyomrom, mintha engem ért volna.

Nem gondolkodtam. Otthagytam a kocsimat és odamentem.

– Hé – mondtam hangosabban, mint terveztem. – Ez teljesen indokolatlan volt.

A nő lassan felém fordult, végigmért, mint valami piszkot a cipőjén.

– Tessék? – sziszegte.

– Jól hallotta – feleltem. – Épp most alázott meg valakit, aki dolgozik.

– Fogalma sincs, kivel beszél? – kérdezte gúnyosan.

– Nincs – mondtam. – De az biztos, hogy csak kedves és együttérző embereket tartok számon.

Ruth a fejét rázta. – Kérem, kisasszony, nem éri meg…

– Dehogy nem – válaszoltam halkan, a nő szemébe nézve. – Mert magának nem ezt kellene eltűrnie. És valakinek ki kellett mondania.

– Azt hiszi, bocsánatot kérek tőle? – horkant fel a nő. – Ennek az öregasszonynak szerencséje, hogy még dolgozhat.

A fülem zúgott, a vér lüktetett a nyakamon. Túl hosszú műszakom volt, és aznap elvesztettem egy beteget. Elfogyott a türelmem.

– Nem – mondtam nyugodtan, bár belül forrtam. – Neki szerencséje, hogy van méltósága és önbecsülése – ami magáról nem mondható el.

A sorban állók felszisszentek. Egy férfi megállt a bevásárlókocsijával, egy anya szorosabban ölelte a gyerekét. A nő arca bíborvörössé vált, ajka megfeszült, majd hirtelen sarkon fordult, és elviharzott. A tűsarkú kopogása még sokáig visszhangzott a csempéken.

Egy pillanatig némán álltam ott. Amikor Ruth-ra néztem, mozdulatlan volt – egyik kezében a felmosó, a másikban összegyűrt papírtörlő. A tekintete azonban csillogott.

– Nem kellett volna… – suttogta.

– De kellett – mondtam halkan. – Nem neked kell eltakarítani az ilyen emberek után.

A vállai kissé megrogytak, mintha egy terhet tett volna le. – Isten áldja magát, drágám – mondta.

Együtt takarítottunk fel. Ruth felmosta a padlót, én pedig papírtörlővel itattam fel a maradék vizet. Halkan dúdolt valamit – szelíd, szomorkás dallamot, mint egy régi altatót.

Aztán felsóhajtott.

– Képzeld, ma van a születésnapom – mondta.

– Komolyan? – kérdeztem.

– Hetvenegy – bólintott. – Csak annyit akartam, hogy kibírjam sírás nélkül ezt a műszakot.

Ez mellbe vágott. – Várj meg itt, jó? – mondtam, és elindultam a pékáru részleg felé.

Nem számított már, mi van a kosaramban. Átkutattam a polcokat, míg meg nem találtam a kis muffinos tálcát a leárazott torták között – rózsaszín cukormáz, szivárványos szórás, kissé bepárásodott dobozban. Kiválasztottam a legmagasabb cukorcsúcsút, vettem egy kis csomag gyertyát és egy olcsó zöld öngyújtót. Buta gesztusnak tűnt – de valójában nem volt az.

Ruth a bejáratnál volt, a bevásárlókocsikat törölgette lassan, körkörös mozdulatokkal, mintha láthatatlanná akarna válni. Amikor meglátott a sütivel a kezemben, szinte megdöbbent.

– Boldog születésnapot, Ruth – mondtam halkan.

– Ó, drágám… – lehelte, a kezét a szájához kapva.

– Tudom, nem nagy dolog – mondtam zavartan –, de mindenki megérdemel egy kívánságot a születésnapján.

Pislogott néhányszor, majd bólintott. Kibontottam a gyertyát, beleszúrtam a muffinba, és meggyújtottam.

– Kívánj valamit – mondtam. – Mielőtt valaki ránk szól, hogy megszegjük a szabályokat.

Nevetett. – Maga egy bajkeverő – mondta mosolyogva.

– Ezt már hallottam – válaszoltam.

Elfújta a gyertyát, és az arca hirtelen megváltozott: mintha kevesebb súlyt cipelne, és több fényt hordozna. Először láttam úgy, mintha tényleg szabadon lélegezne.

Nem búcsúztunk el. Nem is kellett. Kiléptem a boltból, és fogalmam sem volt, hova lett a csirke vagy a rizs – csak ez a különös, vibráló érzés maradt bennem: egy része adrenalin, egy része düh, és valami megnevezhetetlen, puhább érzés.

Másnap minden ment tovább, mint rendesen – infúziók, egy kis pudingos alku a gyógyszerekért, és egy kislány, akit altattam, miközben az anyja kinyújtóztatta a lábait a kórház folyosóján.

Aznap este visszamentem ugyanabba a szupermarketbe. Nem tudtam, kellemetlen lesz-e újra belépni oda, de hirtelen elkapott a vágy, hogy szőlőt vegyek. Félúton jártam a zöldséges sorban, éppen azon tanakodtam, pirosat vagy zöldet vegyek, amikor a hangszóró recsegve életre kelt.

– Figyelem, vásárlók – szólalt meg egy hang. – Nővér Emily, kérem, fáradjon az igazgatói irodába azonnal!

Megdermedtem. Én voltam Emily. Én voltam a nővér. Mekkora esélye volt annak, hogy rólam beszélnek? Körülöttem fejek fordultak, valaki a banánoknál odasúgta:

– Hűha, valaki bajba került.

A gyomrom összeszorult. Letettem a kosaram, és elindultam hátra, minden lépésem egyre nehezebbnek tűnt. Utoljára tinédzserként hívtak be így egy irodába – akkor, amikor egy baráti fogadás miatt elloptam egy rágót. A tenyerem izzadni kezdett.

Mielőtt kopoghattam volna, egy fiatal alkalmazott kinyitotta előttem az ajtót. A névtábláján ez állt: Sam.

– Már várják önt – mondta.

– Várnak? Kik? – kérdeztem, de ő már el is tűnt.

Bent az iroda enyhén citromos tisztítószerszagot árasztott. Az ötvenes éveiben járó, fáradt tekintetű férfi állt az asztal mellett – George, állt a névtábláján. Mellette egy magas férfi sötét öltönyben, egyenes tartással, összekulcsolt kézzel. És ott ült köztük Ruth – ugyanolyan nyugodtan és összeszedetten, mint mindig. Amikor meglátott, elmosolyodott.

– Emily, a gyönyörű barna hajával – mondta melegen. – De jó, hogy eljött.

George a szemben lévő székre mutatott.

– Sajnálom a drámai bejelentést – mondta. – De Ruth ragaszkodott hozzá, hogy megkeressük. Azt mondta, fontos. Sam egész délután a kamerákat figyelte, hátha betér.

Ruth elővett a táskájából egy egyszerű fehér borítékot. A keze enyhén remegett, miközben felém nyújtotta.

– Ez önnek szól – mondta.

– Nem kellett volna… – kezdtem.

– De igen – válaszolta finoman.

A borítékban egy levél és egy csekk volt. Amikor megláttam az összeget, elakadt a lélegzetem.

– Ne… ne mondja, hogy 15 000 dollár?!

A férfi az öltönyben kissé előrelépett.

– A nevem Theodore. A Henderson Alapítványnál dolgozom – mondta. – Ez egy magáncsaládi alap, amely az egészségügyi oktatást támogatja.

– A férjemmel mi építettük fel ezt az üzletláncot a hatvanas években – magyarázta Ruth. – Miután ő meghalt, visszavonultam, de még mindig kijárok ide. Ez tart a földön. És közel tart őhozzá is.

– Maga… tulajdonosa ennek a boltnak? – kérdeztem lassan.

– Már nem – mondta mosolyogva. – De még mindig részt veszek benne. A nő tegnap este? Ő egy beszállító volt. Arrogáns, önző, kegyetlen – de eddig eltűrtük a szerződése miatt. Mostanáig.

– Az együttműködését hivatalosan megszüntettük – bólintott Theodore.

Ruth rám nézett.

– Ami számított, az nem az volt, hogy kiállt értem. Hanem hogy megtette anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok. Látta, hogy valami nincs rendben, és helyrehozta. Ez ritka dolog, drágám.

– Ezt… ezt nem fogadhatom el – mondtam, és felemeltem a csekket.

– Dehogyisnem – mondta Ruth halkan. – És el is fogja. Ez nem jutalom, hanem befektetés. Azt mondta, nővér, ugye?

– Igen – bólintottam kissé zavartan. – Nővérként dolgozom, de szeretnék szakápoló lenni. Csak… lassan haladok. És drága.

– Theodore? – szólt Ruth.

– Ez az ösztöndíj fedezi a képzése hátralévő részét – mondta a férfi. – Nincs feltétel. Csak maradjon pontosan az, aki.

Pislogtam, a szám nyitva maradt, de hang nem jött ki. Ruth megfogta a kezem – meleg, megnyugtató érintéssel.

– Nincs feltétel. Csak maradjon pontosan az, aki – ismételte.

Bólintottam. A mellkasom szorítása lassan engedett.

– Nem is tudom, mit mondjak – suttogtam végül.

– Már megtette, drágám – mosolygott. – Már akkor megtette, amikor nem fordította el a tekintetét.

Ott nem sírtam. Nem akartam előttük. De később, otthon, a kanapémon ülve, a borítékot a mellkasomhoz szorítva engedtem, hogy a könnyek kijöjjenek. Nem szép sírás volt – az a fajta, ami éveken át gyűlt, miközben túl sokat adtál és túl keveset kaptál vissza.

Egy év telt el. A csekk nemcsak a tanulmányaimat fedezte. Visszaadta az időt. Az alvást. A tisztánlátást. És valamit, amit rég nem éreztem: a büszkeséget.

Most már teljes állásban dolgozom, mint szakápoló. A beosztásom nyugodtabb, az egészségem is jobb. És minden héten megállok ugyanabban a boltban. Ruth mindig ott van, csendesen tolja a felmosót, halkan dúdol, csak annyira, hogy a csempék hallják.

– Tudja – mondta egyszer, miközben megigazította a kesztyűjét –, az emberek sokkal kedvesebbek, ha láthatatlannak hiszik magát.

– Szerintem már nem vagy láthatatlan – mondtam, és átnyújtottam neki egy teát a pultról.

– Jó – mosolygott. – Akkor talán mindketten tovább bizonyítjuk, hogy tévednek.

Gyakrabban gondolok arra az estére, mint bevallanám. Emlékszem a loccsanás hangjára, Ruth arcára, a kis gyertyás sütire. Emlékszem, amikor meghallottam a nevemet a hangosbemondóban. Mert abban az egy pillanatban, amikor elhangzott, azt hittem, bajban vagyok, amiért jót tettem.

De nem volt baj. Egyáltalán nem.

Az élet csak azt suttogta: „Most rajtad a sor, hogy észrevegyenek.”

Olvasd tovább

A rendőrség egy kislányt talál egyedül a parkban. Azt mondja: „Anyu majd később értem jön”.

Egy hűvös téli este volt, amikor Tóth Gábor rendőrtisztet értesítették. Egy legfeljebb hatéves kislányt találtak egyedül a helyi parkban. Egy hintán ült, lassan lengedezett előre-hátra, kis kezeivel szorosan fogva a láncokat. Amikor egy aggódó járókelő odament hozzá, és megkérdezte, eltévedt-e, a kislány egyszerűen válaszolta: „Anya később jön értem.”

Ahogy a nap lement és a levegő egyre hidegebb lett, senki sem jött érte. Ekkor hívták a rendőrséget.

Amikor Tóth Gábor a helyszínre érkezett, a kislány még mindig a hintán ült, kis lábai lógva, finoman érintve a földet alatta. Rózsaszín dzsekiben volt, haja két kis copfba kötve, és szorosan ölelt egy kis, megviselt plüssmacit. Nem tűnt ijedtnek vagy nyugtalannak, csak… várt.

„Szia, kicsim,” szólította meg Tóth Gábor kedvesen, letérdelve, hogy szemmagasságba kerüljön vele. „Én vagyok Tóth Gábor. Hogy hívnak?”

A kislány nagy, ártatlan szemekkel nézett rá. „Lili,” felelte halkan. „Várom anyát.”

Tóth Gábor mosolygott, megpróbálva megnyugtatni. „Szia, Lili. Tudod, hol van most anya?”

„Azt mondta, hogy később jön értem,” válaszolta Lili egyszerűen. „Itt kell várnom rá.”

Tóth Gábort hideg futotta át. Már majdnem teljesen besötétedett, és a park üres volt, kivéve néhány elszórtan szállingózó falevelet, amelyek a szélben foszlottak. „Mióta vársz itt, Lili?” kérdezte.

A kislány egy kicsit gondolkodott, apró homloka ráncolódott. „Délután óta,” mondta végül. „Anya el kellett menjen valahova.”

Tóth Gábor szíve összeszorult. Már órák óta várt a kislány. „Lili, tudod anya telefonszámát? Vagy azt, hogy hol laktok?”

Lili megrázta a fejét. „Nem, de anya mondta, hogy jön értem.”

Tóth Gábor bólintott, próbálva elrejteni aggodalmát. „Rendben, Lili. Mit szólnál, ha velem jönnél a rendőrségre? Ott várhatnánk meg anyát. Itt kezd hideg lenni.”

Lili megkönnyebbülten bólintott, és hagyta, hogy Tóth Gábor kezét fogva kövesse őt a járőrkocsihoz, szorosan ölelve a plüssmacit. Útközben Tóth Gábor rádiózott a kollégáinak, akik azonnal hozzáláttak az eltűnt személyekről szóló jelentések átnézéséhez, de semmi sem egyezett Lili leírásával.

A rendőrkapitányságon adtak neki egy meleg takarót és egy bögre forró csokit, próbálva otthonosabbá tenni a helyzetet. De minden alkalommal, amikor anyjáról kérdezték, Lili ugyanazt válaszolta: „Anya később jön értem.” Úgy tűnt, mintha csak egy tanult mondatot ismételgetne, ami egyre jobban aggasztotta Tóth Gábort.

Ahogy teltek az órák, Tóth Gábor és a kollégái mindent megtettek, amit csak tudtak. Átnézték a nyilvántartásokat, felhívták a közeli kórházakat, és segítséget kértek a környező rendőrkapitányságoktól, de senki sem kereste Lilit. Mintha a semmiből bukkant volna elő.

Aztán körülbelül 21:00 órakor bejött egy hívás a kapitányságra. Egy nő holttestét találták meg egy autóban, amely egy elhagyatott raktár mögött parkolt a város szélén. Tóth Gábor szíve egy pillanatra megállt, amikor meghallotta a leírást. Az autó megegyezett azzal, amit korábban a park közelében láttak.

Azonnal magára kapta a kabátját és elindult a megadott helyszínre. Útközben nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy valami szörnyűség fog kiderülni. Amikor odaért, a terület már le volt zárva, a rendőrök lámpákkal világították meg a területet. Az autó egy régi szedán volt, párás ablakokkal, és a levegő feszült volt.

Az autóban egy nő holttestét találták a volán mögött hajolva. Nem volt nála semmilyen azonosító, de egy másik részlet felkeltette Tóth Gábor figyelmét. A jobb oldali ülésen egy kis rózsaszín hátizsák volt, margarétákkal díszítve. Nem kellett kinyitnia, hogy tudja, Lilinek kellett lennie.

Tóth Gábor próbálta összerakni a képet. Lehetséges volt, hogy a nő Lili anyja volt? Ha igen, mi történhetett vele? És miért hagyta egyedül a lányát a parkban?

Ahogy a nyomozók folytatták a helyszín átvizsgálását, találtak egy összegyűrt cetlit az egyik oldalzsebben. Gyorsan írt volt, de az üzenet világos volt:

„Akinek rátalál: Kérlek, vigyázz a lányomra. Sajnálom.”

Tóth Gábor torkán gombóc keletkezett, amikor elolvasta a cetlit. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő, bárki is volt, remélte, hogy valaki megtalálja Lilit és gondoskodik róla. De miért? Mi késztette ilyen kétségbeesett lépésre?

Vissza a kapitányságon, Tóth Gábor nem tudta, hogyan mondja el Lilinak az igazságot. Hogyan magyarázza el, hogy anyja többé már nem jöhet érte, hogy soha többé nem fog visszatérni? Leült mellé, és a kislány bizalommal nézett rá, ártatlan szemeivel.

„Lili,” mondta halkan, „megtaláltuk anya autóját. Kell még kérdeznem tőled néhány dolgot, rendben?”

Lili bólintott, szorosan ölelve a plüssmacit. „Anya most jön érte?” kérdezte.

Tóth Gábor szíve összetört. Nem akarta hazudni neki, de nem is mondhatta el neki az egész igazságot. „Próbáljuk megtudni, hol van,” mondta gyengéden. „Emlékszel, volt még valaki anyával ma?”

Lili gondolkodott egy kicsit, aztán megrázta a fejét. „Nem, csak én és anya voltunk. Azt mondta, hogy megyünk egy új helyre.”

Tóth Gábor lélegzete elakadt. „Egy új helyre? Azt mondta, hova?”

Lili bólintott, mosolyogva. „Azt mondta, hogy olyan helyre megyünk, ahol sok új barátom lesz. De meg kellett várnom a megfelelő pillanatot.”

Tóth Gábor borzongott a szavaitól. Tudta már, mit tervezett az anyja. Elvitte a lányát a parkba, remélve, hogy valaki megtalálja őt, mielőtt túl késő lenne, biztosítva, hogy Lili biztonságban legyen, mielőtt véget vet az életének.

A további nyomozások kiderítették, hogy Lili anyja rendkívül nehéz időszakon ment keresztül – adósságokkal küzdött, elvesztette az otthonát, és mentális egészségügyi problémái voltak. Próbált kitartani, de minden túl sok lett számára. Végül úgy érezte, ez az egyetlen megoldás.

Lilit gyermekvédelmi szolgálatokhoz helyezték, és Tóth Gábor gondoskodott róla, hogy rendszeresen látogassa. A kislány erős volt, mindig magához szorította a plüssmacit, remélve, hogy anyja visszatér. Tóth Gábor tudta, hogy ez a remény idővel elhalványul, de egyelőre hagyta, hogy higgyen benne, mert ez volt minden, ami megmaradt neki.

Néhány hónappal később Tóth Gábor egy levelet kapott a kapitányságra. Lili örökbefogadó családjától jött. Elmesélték, hogyan kezdett a kislány alkalmazkodni, hogyan szerezett lassan barátokat, pont úgy, ahogy az anyja remélte. A levél végén volt egy rajz – egy kép Lili kézen fogva egy mosolygó nővel, és mellettük egy egyenruhás rendőr. A kép felett gyermeki, remegő betűkkel ez állt: „Köszönöm, hogy megtaláltál.”

Tóth Gábor a kezében tartotta a levelet, és először hosszú idő után megengedte magának, hogy sírjon.

Olvasd tovább

Miközben a családom a nagymama végrendeletén veszekedett, én voltam az egyetlen, aki magával vitte a szeretett kutyáját, és felfedeztem a titkot, amit hátrahagyott

A temetőben álltam, és néztem, ahogy a nagymamát mélyen a földbe temetik. Szorosan fogtam Berta pórázát, és ő előre húzott, mintha utána akarna menni a nagymamának. Berta a nagymama kutyája volt. Akkor vette, amikor én kicsi voltam, és ahogy a nagymama gyakran mondta, Berta volt a legjobb barátja, és szinte az egyetlen, akiben igazán megbízhatott.

A nagymama jó ember volt, bár kétségtelenül kissé különc. Élete során sok pénzt keresett, de egy fillért sem adott a gyerekeinek vagy unokáinak. Ehelyett mindenki oktatását fizette. Úgy hitt, hogy az életben mindenkinek magának kell elérnie valamit, fel kell emelkednie a semmiből, ahogy ő is tette egykor. Emiatt sem anyám, sem nagybátyám és nagynéném, sem gyermekeik nem beszéltek a nagymamával, sőt, meg sem említették őt addig a napig.

Körbenéztem rajtuk, tanulmányozva az arcukat. Tudtam, miért vannak ott mind. Pénz. Remélték, hogy legalább a nagymama halála után végre valamit kapnak. De őt ismerve, ez nem lesz olyan egyszerű. Élete utolsó hat hónapjában a nagymama nagyon beteg volt, és nekem kellett beköltöznöm hozzá, hogy gondját viseljem. Az ápolói munkámmal ezt összeegyeztetni nem volt könnyű, de sikerült. Tudtam, hogy a nagymama hálás volt, amiért valaki legalább ezeken a nehéz pillanatokon végig mellette volt. De az életemet sem könnyítette meg. Emlékeztem egy napra, amikor hatalmas számlát kaptam egy autójavításról.

„Nem tudom, hogyan fogom ezt kifizetni,” mondtam neki.

„Erős lány vagy. Meg fogod oldani,” válaszolta a nagymama. Természetesen mást nem is vártam volna tőle. Még velem sem tett kivételt. De mindig támogatott és vezetett, ezért hálás voltam.

A temetés után mindenki a nagymama házához ment, hogy meghallgassa a végrendeletet. A családomat ismerve előre összepakoltam minden dolgomat. Tudtam, hogy nem engedik, hogy ott maradjak. Amíg vártuk az ügyvédet, senki sem szólt egy szót sem, csak hideg, ellenséges pillantásokat váltottak.

Aunt Florence, valószínűleg unatkozva, hozzám fordult.

„Meredith, emlékeztess, milyen orvos vagy te?” kérdezte.

„Ápoló vagyok,” feleltem.

„Ápoló?” ismételte meg döbbenten Uncle Jack.

„Ezzel nem fogsz pénzt keresni. Tomnak saját autócége van, Alice-nek több szépségszalonja,” tette hozzá, és rámutatott a büszkén ülő unokatestvéreimre.

„Én segítek az embereken. Ez elég nekem,” mondtam.

„Nem hiszem el, hogy én szültem őt,” motyogta anyám. Évente pontosan háromszor beszéltem vele: a születésnapomon, az ő születésnapján és karácsonykor, mindig telefonon.

Hirtelen csörgött az ajtócsengő. Amikor láttam, hogy senki sem megy kinyitni, magam nyitottam ki. Az ajtóban Mr. Johnson állt, a nagymama végrendeletét kezelő ügyvéd. Bementem vele a nappaliba, ahol az egész család csendben ült. Mr. Johnson a nappali bejáratánál állt, és udvariasan visszautasította a meghívásomat, hogy üljön le.Családi játékok

„Nem fogom sokáig lekötni az idejüket,” mondta nyugodtan. „Nincs sok megbeszélni való.”

„Hogy mit jelent, nincs sok megbeszélni való? Mi a helyzet a végrendelettel?” kérdezte anyám, nyilvánvalóan bosszúsan.

„Biztosan hagyott valamit valakinek,” türelmetlenkedett Uncle Jack.

„Úgy tűnik, Cassandra nem így gondolta,” felelte Mr. Johnson szárazon.

„Mit értesz ez alatt?” kérdezte Aunt Florence.

„Egyikőtök sem fog örökölni Cassandrá-tól,” mondta Mr. Johnson tárgyilagos hangon.

A szoba haragos sóhajtásokkal telt meg.

„Hogy lehetséges ez?! Mi vagyunk a családja! Akkor ki kapja a pénzt és a házat?!” kiáltotta anyám.

„Attól tartok, nem oszthatom meg ezt az információt önökkel,” mondta Mr. Johnson. „Most arra kérem Önöket, hogy hagyják el a házat.”

De senki sem mozdult.

„Az a régi boszorka!” kiáltotta Uncle Jack. „Tudtam, hogy anyánk nem törődött velünk, de még egy fillért sem a halála után?!”

„Ne mondjátok ezt,” szóltam gyorsan. „A nagymama törődött velünk. Mindenkiért aggódott, csak a saját módján mutatta.”

„Ja, persze,” motyogta anyám. „Éltében is boszorka volt, és most is az.”

Ekkor Berta hangosan ugatott.

„Ó, igen, és mit kezdjünk ezzel a kutyával?” kérdezte Aunt Florence.

„Eutanáziát kap,” mondta anyám hidegen.

„Egyetértek,” mondta Uncle Jack. „Úgyis öreg, mint a föld.”

„Nem lehet kioltani!” kiáltottam.

„És mit kezdjünk vele? Ez jobb, mintha kidobnánk az utcára,” mondta anyám.

„A nagymama szerette Bertát. Valakinek el kell vinnie,” mondtam.

A szoba keserű nevetéssel telt meg.

„Ha akarjátok, vigyétek el,” mondta anyám. „Az a nő nem törődött velünk. Miért törődnénk a kutyájával?”

„Én nem tudom elvinni, a bérletem nem enged háziállatot,” mondtam halkan.

„Akkor eldőlt, eutanáziát kap,” mondta Uncle Jack határozottan.

„Tom? Alice?” fordultam az unokatestvéreimhez kétségbeesetten.

Tom elintézően intett. Alice megrázta a fejét.

„Semmiképp. Nem viszek be egy bolhás állatot a házamba,” mondta.

Mélyet sóhajtottam.

„Rendben. Elhozom Bertát,” mondtam.

Mr. Johnson hangosan megköszörülte a torkát, emlékeztetve mindenkit a jelenlétére.

„Utolsó alkalommal kérem Önöket, hagyják el a házat. Már nincs joguk itt tartózkodni,” mondta.

„És kinek van joga ehhez?!” kiáltotta anyám. „Ebben a házban nőttünk fel!”

„Kérem, ne kényszerítsenek, hogy hívjam a rendőrséget,” mondta Mr. Johnson.

Mindenki dühösen morogva összeszedte a dolgait, és egyenként elhagyta a házat. Én összeszedtem Berta dolgait, beledobtam az autóba, segítettem neki a hátsó ülésre mászni, és visszavittem a lakásomba.

Megkönnyebbültem, amikor a házmester beleegyezett, hogy egy ideig megtarthassam Bertát, bár egy kicsit megemelte a bérleti díjat. Felkészültem arra a lehetőségre, hogy az utcán köthetünk ki. Nyilvánvaló volt, hogy Berta annyira hiányolja a nagymamát, mint én. A nagymama volt az egyetlen, aki igazán támogatott a családunkban. Ő fizette a tanulmányaimat, mindig érdeklődött a munkám iránt, és minden felépült beteg sikerét ünnepelte. Hihetetlenül hiányzott.

Egy nap, egy kórházi éjszakai műszak után, váratlan kopogást hallottam az ajtón. Amikor kinyitottam, megdermedtem. Anyám állt ott.

„Anya? Mit keresel itt?” kérdeztem.

„Tudom, hogy nálad van!” kiáltotta.

„Miről beszélsz?” kérdeztem meglepődve.

„Tudom, hogy mindent örököltél a nagymamától!” sikoltotta anyám.

„Az egyetlen, amit örököltem, az Berta volt,” mondtam.

„Mi?” kérdezte, nem értve.

„Berta, a nagymama kutyája,” mondtam.

„Ne hazudj nekem!” kiáltotta anyám. „Az utolsó hat hónapban veled élt. Mindenképp neked kellett hagynia mindent! Mindig te voltál a kedvenc unokája,” mondta, túlhangsúlyozva az utolsó mondatot.

„A nagymama nem adott nekem pénzt, ahogy neked sem adott,” válaszoltam.

„Hazug!” üvöltötte anyám. „Hol van? Én szültelek! Tartozol nekem ezzel a pénzzel!”

„Nincs semmim!” sírtam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.

„Majd meglátjuk, boszorka!” köpte anyám, és elment.

Becsuktam az ajtót, és a padlóra zuhantam, képtelen voltam abbahagyni a sírást. Berta felmászott az ölembe, mintha vigaszt próbálna nyújtani. Elkezdtem simogatni, és akkor valami felkeltette a figyelmemet a nyakörvén. Levettem Bertáról a nyakörvet és megfordítottam. A hátoldalán egy gravírozott cím és a 153-as szám állt. Elkomorodtam, és beírtam a GPS-be a címet. A pályaudvart jelezte, a szám pedig úgy tűnt, egy szekrényhez tartozik. De hol találom a szekrény kulcsát?

Aztán észrevettem, hogy Berta nyakörvének címkéje nyitható. Kinyitottam, és egy kis kulcs esett a kezembe. Gondolkodás nélkül egyenesen az állomáshoz mentem. Megtaláltam a 153-as szekrényt, és kipróbáltam a kulcsot. Illeszkedett. Amikor kinyitottam a szekrényt, egy „Meredithnek” feliratú mappát találtam. Benne egy nagymama kézírásával írt jegyzet és néhány dokumentum volt. Kivettem a jegyzetet és elkezdtem olvasni.

„Úgy döntöttem, hogy mindent, amit egész életemben megkerestem, egy tiszta szívű embernek hagyok, aki nem fog másokat kihasználni. Mindenem annak az embernek megy, aki vállalja Bertáról való gondoskodást. És biztos vagyok benne, hogy az a személy te leszel, Meredith. Te vagy az egyetlen a családunkban, aki még mindig tisztességet mutat, és megérdemled a legjobbat. Szeretettel, a nagymamád.”

Miután elolvastam a jegyzetet, kivettem a dokumentumokat a mappából, és rájöttem, hogy a nagymama végrendelete volt. Alig hittem el, hogy ez valódi.

„Aha! Tudtam, hogy valamit rejtegetsz!” hallottam anyám hangját a hátam mögül. Meglepődve megfordultam.

„Esküszöm, nem tudtam semmit,” mondtam.

„Tehát tényleg Meredithnek hagyta mindent,” mondta Uncle Jack, mintha a semmiből bukkant volna elő.

„Mit keresel itt?!” kiáltotta anyám.

„Nem gondoltad, hogy te vagy az okos, nővér. Fődetektívet béreltem, hogy kövesse Meredithet,” mondta Uncle Jack. „Most, Meredith, légy szíves, add át a végrendeletet.”

„Nem! Te vagy a lányom! Add ide!” sikoltotta anyám.

„Meredith senkinek sem adja át,” mondta határozottan Mr. Johnson.

„És te honnan jöttél?!” kiáltott Uncle Jack.

„A telefonom szenzora jelezte, amikor a szekrény kinyílt,” magyarázta Mr. Johnson. „Mivel felelős vagyok Cassandra végrendeletének végrehajtásáért, és sejtettem, hogy ilyesmi történhet, amint tudtam, azonnal idejöttem.”

„Nem érdekel! Meredith anyja vagyok! Jogom van a végrendelethez!” erősködött anyám.

„Cassandra vagyona annak a személynek megy, aki vállalta Bertáról való gondoskodást. Az nem te voltál,” mondta Mr. Johnson nyugodtan.

„Elviszem azt a bolhás kutyát, ha kell!” kiáltotta Uncle Jack.

„Túl késő. Meredith elhozta Bertát, anélkül, hogy tudta volna, hogy bármit is kap érte. Ez volt a végrendelet fő feltétele. És ha bárki próbálkozik beleavatkozni, nekem és a rendőrségnek kell szembenéznie,” mondta Mr. Johnson.

Ott álltam a mappával a kezemben, remegve, képtelen voltam megszólalni.

„Gyerünk, Meredith, sok mindenről kell beszélnünk,” mondta Mr. Johnson, és elindultunk az autómhoz.

„Miért tette ezt? Miért csinált mindenkit harcba?” kérdeztem Mr. Johnsontól, miközben az autóban ültünk.

„Azt akarta, hogy a pénze jó emberhez kerüljön, aki jó cselekedetekre költi,” mondta Mr. Johnson.

Bólintottam.

„Akkor a nagyobb részt a kórháznak adom,” mondtam.

„Most a tiéd. Bármit tehetsz vele,” válaszolta Mr. Johnson.

Abban a pillanatban jobban hiányzott a nagymama, mint valaha, de tudtam, hogy igyekszem nem csalódást okozni neki.

Olvasd tovább